Tizennyolc deka boldogság

„Mint nagy kalap, borult reám a kék ég, / és hű barátom egy akadt: a köd./ Rakott tálak között kivert az éhség,/ s halálra fáztam rőt kályhák előtt./ Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,/ s szájam széléig áradt már a sár,/ utam mellett a rózsák elpusztultak s lehelletemtől megfakult a nyár,/ csodálom szinte már a napvilágot,/ hogy néha még rongyos vállamra süt,/ én, ki megjártam mind a hat világot,/ megáldva és leköpve mindenütt.”
(Villon-Faludy)

Na most mi van? Mért csodálkozol, csak idéztem azt, amit megírtam volna, de Gyuri bácsi beelőzött. Ez van, meg persze más is. Még egy ilyen ország nincs ezen a világon, mint a miénk, az már teljesen biztosnak tűnik. Én nem tudom, hogy azon a másfélmillió elsőáldozón kívül, akik akkor is a jelenlegi bagázsra szavaznának, ha egyenesen a vezér tépdesné le a tíz körmüket, és még akkor is kéjesen hörögnének, hogy még Viki, még, de hogy a többi honfibúval elbaszott magyarral mi lehet (velem pl.), az maga a rejtély. Mert már évek óta sorozatosan derülnek ki a disznóságok, mutyik, a nagy többség egyre szarabbul él, és a mindennapi anyagi gondokon kívül még azt is megmondják neki, hogy mit kell gondolnia, mert ha nem úgy vélekedik, ahogyan a narancsok szeretnék, akkor komcsilibsi hülyebuzi.

Alföldi is az, de mindez tőle jön, a Magyar Narancs cikkéből.

Az interjúban többek között arról a Wiener Zeitungnak tett nyilatkozatáról kérdezték Alföldi Róbertet, miszerint amennyiben a társadalompolitikai folyamatok abba az irányba fejlődnek, mint eddig, egy idő után Magyarországon nem fog tudni dolgozni.

“A félelem nem jó szó. Nem attól félek, hogy nem tudom kifizetni a villanyszámlámat. De hogy itthon lesz-e munkám az elkövetkezendő pár évben, na, attól már szorongok, mert ha ezek a tendenciák maradnak, márpedig úgy tűnik, maradnak, akkor azok a típusú alkotók, mint amilyen én is vagyok, nem fognak itthon dolgozni. Már most sok független kényszerül arra, hogy külföldön dolgozzon, ám most még van néhány hely. Ott, ahol még van munka, mondjuk, a Vígben vagy a Radnóti Színházban, de jövőre lejárnak az igazgatói kinevezések, és ha továbbra is az lesz a legfontosabb egy színház vezetésekor, hogy az illető rendben legyen politikailag, akkor nem fogunk tudni itthon dolgozni. És ettől igenis félek. Mert nem lesz kívánatos a kritikai hozzáállás a világhoz vagy a kérdezés, amiről mostanában egyre többször mondják, hogy rombol, nem építi a nemzetet, és nem kényszeríti arra az embereket, hogy szaporodjanak. Ez itt van. Ez minden szabadon gondolkodó és alkotó embert érint. Nagyon jó volt elmenni innen egyrészt, másrészt odakinn az ember tiszta lappal indul. A nulláról, mert nem tapad hozzá semmi. Ott csak az van, amit tudok vagy nem tudok, és ez nagyon jó, mert csak az számít, amit csinálok, és csak ettől függ, hogy a próba, az előadás aztán működik-e, vagy sem. Egyrészt megerősít, másrészt gazdagít is minden olyan színházzal való találkozás, ahol máshogy dolgoznak, mégis nyitottak rád. Ez ismeretlen terep, az ilyenen melózni mindig jó. Az ember nem tudja, hogy mi van ott, nem tudja, hogy ahogy gondolkozik, az átadható-e, de inspiráló megtalálnom egy másik kultúrában azt, ami közös. Csupa olyan helyzet adódott, amiben nem volt részem az elmúlt időszakban. Feltöltődést jelentett.”

Nos, ha ezt idáig olvastad, akkor tovább is fogod, ha nem, akkor nem. De ellentétként iderakom, hogy ehelyett – amit amúgy európai gondolkodásnak is nevezhetnénk – mit kínálnak. Ez egy tavalyi szöveg, de aktuális.

“A tárgy nívós és sikeres folyóirat alapítása, mely eszméinket hirdeti. Legyen e lap az állam által támogatott kulturális innováció egyik eleme. A Magyar Krónika reprezentatív és gyűjtendő havi kiadvány. Kordokumentum. A Magyar Krónika a centrális politikai erőtér építő embereiről szól. Fizikai és szellemi értelemben. Hőseit e folyóirat tisztelettel és szeretettel mutatja be. A Várkertbazár felújítását vezénylő néhai Zumbok úr, a Kossuth teret megálmodó Wachsler úr, a nagyberuházásokat bonyolító Fürjes úr, a tejcsináló Cserpes úr, dalcsináló Ákos úr, a kiállításokat varázsló Baán úr, a színházcsináló és öt gyermeket nevelő Vidnyánszky úr, a borkészítő Bock úr, a lótenyésztő Lázár testvérek meg a többi eredményes ember mesélje el e folyóiratban gyermekkorát is, képzését is és a nagymama krémesét is.

A Magyar Krónika célja a legjobb szerzők megnyerése, kik számlaképesek, s hajlandóak hónapról hónapra megnyilvánulni e folyóirat hasábjain. A Magyar Krónika nem harcol, hanem örömet mond. A Magyar Krónika jelszava: keresd a jót. Legjobbjaink a gondolkodás négyzethálóját rávetítik a jelenségekre, s ha jót lelnek, megírják. Ha egymásban találják meg a jót, azt is megírják. Itt ne legyen bozótharc. Baráti tűz sem. Kell a jó, a szép, az igaz, az érvényes gondolat, a tanítás, a pozitív energia és a szövetség. Kell az igen. Igen, keresd a jót. Jó volt a színdarab. Megírom. Lebilincselt a koncert. Megírom. Kinyílott a pitypang. Megírom. A kormánybiztos a televízióban kápráztatta a kérdezőbiztost, idős művészünk csinált egy szép filmet, a biopiacon sárga volt a pecsenyekacsa, megírom. Csökkent a rezsim. Megírom. Ellenfelem jól szólalt meg. Megírom és megdicsérem.

A Magyar Krónika szerzői szellemi életünk meghatározó személyiségei. Akikből nem önbizalomhiány árad, hanem derű, hit és szakmaiság. A lenti leírás rigorózus, de ne rettenjünk el. Csak kikalapált gazdálkodás és kicsiszolt forma segítségével épülhet szellemi templom, melynek oltárain minden szerző a maga legjobb liturgiáját mutatja be. Tetszés szerinti tartalommal, alcímmel és terjedelemben. Egyetlen komoly kérés az oldalpárokban, az oldalpárban, az oldalban és a hasábban történő szerkesztés elvének betartása. A több oldalpár szerzője a monumentális formát valósítja meg, az oldalpáré a tekintélyes formát, az oldalé a kis formát, a hasábíró szösszenetével vesz részt e vállalkozásban.

Lehet választani.
Így jöhet létre a személyesség varázsa: ezek az oldalpárok az enyémek.
Vagy: ez az oldalpár én vagyok.
Vagy: ez az oldal én vagyok.
Vagy: ez a hasáb én vagyok.”

Javallott házi könyvtáraink képeinek és az általunk készített felvételek használata. A szorgalmas méhecskéről készített kép szép és jogtiszta. Ha ikergyermekeink születtek, jöhet róluk a mobiltelefonon készített felvétel.”

Hab a tortán, hogy sok remélt szerző – akikkel Kerényi persze nem egyeztetett, élből utasította el, hogy a nevét adja ehhez a tervezett gennyhez, de ne legyenek kétségeink, akad tollforgató bőven. De azért vicces lesz, mikor ezek az ostoba emberek elhiszik, hogy okosak, és elkezdik fullba nyomni a kretént. Aztán lesz, aki beszopja, őrület. Íme hölgyeim és uraim: a bölcselet foglalatja. De hogy időszerűek is legyünk azért, nemrégiben meg is jelent az első szám, úgy mutatóba. Most nem vagyok szemét, sehol sem láttam, csak a tévében. Mindegy. Persze dehogy is, egyáltalán, csak a nihil, az köt be mindent, meg a körülölelő élet, attól vagyok csak boldog igazán.

Íme a való:

Nem tudtam, hogyan működik mindez, addig, amíg a sors meg nem vert azzal, hogy a boltban sorba köllött állnom a felvágottaknál – utálom, ha megakasztanak az akciós lecsókolbász megvételében -, de előttem állt egy manus. Kortalan korombéli, jólszituált, kiegyensúlyozottnak tűnő alak, aki idegesített egészen addig, míg zsebébe nem nyúlt. Volt nála pár kifli – mindösszesen -, és előkerült az apró, amelyet élénken számolt, míg rá nem jutott a sor. Aztán kinyilatkoztatott, tizennyolc deka valamit kért. A kés pedig nem állt meg a levegőben, a mérő néni – aki régi motorosnak tűnt – szót sem szólt, szelt. Gondosan, alaposan, megfontoltan húzgálta az elektromos szeletelőt, nézte, gondolkozott, még egy hajszálvékonyat hozzátett, sóhajával rögzítette, és a mérleghez osont. Papír a tálcára, felvágott a mérlegre, csipogás a gépből, eredmény: tizennyolc deka, sem több, sem kevesebb.

Mérő néni boldog, vásárló bácsi boldog, rezeda bácsi boldogtalan. Meglátta, amit amúgy is tudott, csak elfordította a fejét. Most nem tehette, tudja, megmutatta neki a rögvaló. A bácsi jobban teljesít, a néni jobban teljesít, Mo. nemigazán. Paksnak, Simicskának kéne lenni, urániumot mérni dekázva milliárdokért, míg el nem nehézül a száj is.

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.
Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.
Tudod, szivem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.
Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.
Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.
(J. A.)

Ez 1937-ben íródott, most pedig 2014 van. És minden ugyanolyan, minden ugyanaz.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!