Ballada a senki fiáról
Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.
(Villon-Faludy)
Én, magamat nem kímélve igen férfiatlanul bevallom, hogy eddig nem sokat tudtam kezdeni olyan adatokkal, amelyek számszerűsítették nekem, hányan élnek a létminimum alatt szerte itt, valamint azt sem, hogy mennyien éhezhetnek. Ilyen-olyan képek, adatok megjelentek a – még – nem letarolt médiában, ellenzékiek, jogvédők, egyebek verték a nyálukat, aztán a nagy csönd, a nagy kékség. Mindez, a föltétel és következmények nélküli ordibálás jó ideje tart, kampány-témává is emelkedett, napirenden van szüntelen, aztán A1, C8, süllyed. Pedig van a mindennapokban a réteg, amelyik megéli ezt, függetlenül mindattól, amit pártok rájuk pakolnak kampányíziglen vagy letagadva azt.
Nem tudtam, hogyan működik mindez, addig, amíg a sors meg nem vert azzal, hogy a boltban sorba köllött állnom a felvágottaknál – utálom, ha megakasztanak az akciós lecsókolbász megvételében -, de előttem állt egy manus. Kortalan korombéli, jólszituált, kiegyensúlyozottnak tűnő alak, aki idegesített egészen addig, míg zsebébe nem nyúlt. Volt nála pár kifli – mindösszesen -, és előkerült az apró, amelyet élénken számolt, míg rá nem jutott a sor. Aztán kinyilatkoztatott, tizennyolc deka valamit kért. A kés pedig nem állt meg a levegőben, a mérő néni – aki régi motorosnak tűnt – szót sem szólt, szelt. Gondosan, alaposan, megfontoltan húzgálta az elektromos szeletelőt, nézte, gondolkozott, még egy hajszálvékonyat hozzátett, sóhajával rögzítette, és a mérleghez osont. Papír a tálcára, felvágott a mérlegre, csipogás a gépből, eredmény: tizennyolc deka, sem több, sem kevesebb.
Mérő néni boldog, vásárló bácsi boldog, rezeda bácsi boldogtalan. Meglátta, amit amúgy is tudott, csak elfordította a fejét. Most nem tehette, tudja, megmutatta neki a rögvaló. A bácsi jobban teljesít, a néni jobban teljesít, Mo. nemigazán. Paksnak, Simicskának kéne lenni, urániumot mérni dekázva milliárdokért, míg el nem nehézül a száj is.
Vélemény, hozzászólás?