Tizennyolc deka deep

Ballada a senki fiáról

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég,
és hű barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség,
s halálra fáztam rőt kályhák előtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s lehelletemtől megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

(Villon-Faludy)

Én, magamat nem kímélve igen férfiatlanul bevallom, hogy eddig nem sokat tudtam kezdeni olyan adatokkal, amelyek számszerűsítették nekem, hányan élnek a létminimum alatt szerte itt, valamint azt sem, hogy mennyien éhezhetnek. Ilyen-olyan képek, adatok megjelentek a – még – nem letarolt médiában, ellenzékiek, jogvédők, egyebek verték a nyálukat, aztán a nagy csönd, a nagy kékség. Mindez, a föltétel és következmények nélküli ordibálás jó ideje tart, kampány-témává is emelkedett, napirenden van szüntelen, aztán A1, C8, süllyed. Pedig van a mindennapokban a réteg, amelyik megéli ezt, függetlenül mindattól, amit pártok rájuk pakolnak kampányíziglen vagy letagadva azt.

Nem tudtam, hogyan működik mindez, addig, amíg a sors meg nem vert azzal, hogy a boltban sorba köllött állnom a felvágottaknál – utálom, ha megakasztanak az akciós lecsókolbász megvételében -, de előttem állt egy manus. Kortalan korombéli, jólszituált, kiegyensúlyozottnak tűnő alak, aki idegesített egészen addig, míg zsebébe nem nyúlt. Volt nála pár kifli – mindösszesen -, és előkerült az apró, amelyet élénken számolt, míg rá nem jutott a sor. Aztán kinyilatkoztatott, tizennyolc deka valamit kért. A kés pedig nem állt meg a levegőben, a mérő néni – aki régi motorosnak tűnt – szót sem szólt, szelt. Gondosan, alaposan, megfontoltan húzgálta az elektromos szeletelőt, nézte, gondolkozott, még egy hajszálvékonyat hozzátett, sóhajával rögzítette, és a mérleghez osont. Papír a tálcára, felvágott a mérlegre, csipogás a gépből, eredmény: tizennyolc deka, sem több, sem kevesebb.

Mérő néni boldog, vásárló bácsi boldog, rezeda bácsi boldogtalan. Meglátta, amit amúgy is tudott, csak elfordította a fejét. Most nem tehette, tudja, megmutatta neki a rögvaló. A bácsi jobban teljesít, a néni jobban teljesít, Mo. nemigazán. Paksnak, Simicskának kéne lenni, urániumot mérni dekázva milliárdokért, míg el nem nehézül a száj is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!