Ha azt mondom péntek, ön azt mondja Kossuth. Ha rávágom: Orbán, önnek elakad a szava. Azért mégpedig, mert, ha belehallgat a szokásos szeánszba, olyan univerzum tárul föl ön előtt, amelynek a bugyrai ismeretlenek. Hétről-hétre, midőn alkalmunk van csodálhatni doktorminiszter urunk eszmefuttatásait az éter hullámain keresztül, mindig és újra arra kell
És akkor megszólalt Kocsis Máté. Egy bizonyos időpontban tette ezt, ami a mi világunkban, amelyben az idő lineárisan és egyforma sebességgel telik, nem elhanyagolható tényező, úgy is mondhatnánk, bizonyíték. Itt természetesen eltekintünk amúgy az idő kétes természetétől, attól, hogyha sheldonok volnánk, kiselőadást tartanánk, hogyan viselkedik ez a jószág a fekete
Tegnap, mint valami megszokottat, akárha születési előjogot, úgy néztük a NER „elitet”, ahogyan tódult Németbe’ meccsnézőbe. Az már föl sem horgasztja a kedélyeket, hogy az összes nem is kormánygép szolgálatban volt, és például a soknevű hadügyminiszter meg az Orbán külön-külön röpülővel utazott ugyanoda. Lehet, hogy nem bírják egymás szagát, vagy
Nem bevallottan – vagy épp eltagadva -, az, hogy a Tisza Pártot a kebelére ölelte az Európai Néppárt, olyan lehetett Orbánnak, mint egy gyomorszájas, ha már utcai harcos ő. Ez az a Néppárt, ahonnan a Fidesz azért lépett ki, hogy megelőzze a kirúgatását, így azóta ez a lehangoló aktus győzelemként
Ha önnek rémálmai voltak annak idején a testnevelés óra miatt, mert verejtékben fürödve a kötélmászás, szekrényugrás és más efféle cuki kurvaságok, mint teljesíthetetlen kihívások tették tönkre zsenge gyermeki életét (vö.: közjószág), most megnyugodhat. A kisonokának mostantól fogva ilyen gondja egyáltalán nem lesz. Ugyanis mind az összes efféle kínokat fejben lejátszhatja,
Arra kér minket a soknevű hadügyminiszter, a visszalépő ásványvizes férje, hogy menjünk a várba díszőrséget nézni, ami egy új tradíció kezdete. No most, nyelvi és időzavarba kerül az ember, mert a tradíció múltat és hagyományt jelent, ezt meg most akarják kezdeni, ráadásul terepruhában. Amúgy meg megy a rosseb díszőrséget bámulni,
Önteltség volna, és nem is igazán sportszerű, ha a magyar láblabdások svájciaktól elszenvedett veresége után doktorminiszter urunk saját szavait dörgölnénk az orra alá, miszerint: na, ugye. Hogy is nézne ez ki. Hiszen nem leledzünk semmi olyan téveszmében, mint a mimagyarok zöme, hogy itt valami élet-halál harcról volna szó. Nézőpontunk szerint,
A kedves vezető tegnap elindult futballnézőbe. Szüret van neki, vagy gyereknap, mert nem is egy meccs lesz, hanem sok, a jósiten meg az UEFA gondoskodott arról, hogy épp a választások utánra és az EU soros elnökség elé beférjen ez a láblabdás Európa-bajnokság, így Orbán önfeledten hódolhat igazi szenvedélyének. Szotyola a
„Nem engedünk a brüsszeli bürokraták pénzügyi zsarolásának! Megvédjük a határokat, és megvédjük a magyar embereket” – ezt óbégatta doktorminiszter urunk tegnap. A legszebb az egészben, hogy így első ránézésre meg nem tudjuk mondani, mi kapcsán szakadt ki belőle a „megvéggyük” és a Brüsszel, mert évek óta annyit halljuk, hogy ebben
Valamikor kihirdette a kedves vezető – szerinte – „nemzedékének” alapmondatát, miszerint „minden meccs addig tart, amíg meg nem nyerjük”. Nem kell különösebben elemezni ennek a morális tartalmát, ha sportra (futball csakis), ha pediglen kajla életünk más aspektusára vonatkoztatjuk. Egy dolog fakad belőle, a szabályok hiánya, illetve afféle alakítgatása, ami csak
Legutóbbi hozzászólások