Most, hogy elmúltak az ünnepek, és a férgek is fába szorultak, lehull rólam az a béklyó, amelyet egy-két-sok honfitársunk aggatott reám, amikor szende szűzként sóhajtotta bele a kibertérbe, hogy legalább a karácsony szentségét nézegesse a magamfajta álnok bértollnok, és ne bántsa az ő egyetlenét és folyományait, akiket kollégistáknak, ezen kívül meg kádéenpének neveznek, mert az nem komilfó.
Velem lehet egyezkedni, bennem még zubog – velük ellentétben – a keresztényi vér, így történt, hogy két csillagszórós napon át nem folytattam áldatlan tevékenységemet, ami nem áll egyébből, minthogy éjre-éj leföstöm a helyet, ahol élünk, s amelyet Magyarhonnak hívnak. Sokat keresgélnem ehhez nem igazán kell, minden huszonnégy órára jut valami ganajság ugyanis, sőt, több, az ember csak mazsolázgat a delíriumból.
Ám hogy a halleluja ne legyen teljes, be köll vallanom, hogy az én szívem sem ennyire irgalmas, egy csöppet sem lakozik bennem a megváltó szelleme, egyszerűen csak a nagy zabálás nem tette lehetővé, hogy folytassam szubjektív hírlapírói tevékenységemet. Az összes vér a gyomrom körül összpontosult az eltelt időben, így történt, hogy csak ültem bambán a gép előtt, és még a kezemet sem tudtam fölemelni, hogy szórjam az átkokat. Tehetségtelen egy Ézsaiás – esetleg Jesajá – vagyok.
Örömmel jelentem azonban az osztályfőnök uraknak, hogy máma már – ha nem is száz százalékosan, de azért mégis – képes vagyok kicsit elmélkedni, ezért lehet, hogy elővettem Kövér Laca karácsonyi gondolatait, amelyet az ünnep szellemében osztott meg velünk, halandókkal. Sok baromságot elmesélt ebben, amelyet a nálam kevésbé kábult bértollnokok már kiveséztek, úgymint, hogy ő – szegény – rosszul érzi magát, meghogy a migráncsok valójában hermafroditák.
Meg köll vallanunk, önmagukban is megállnak a sziporkák, nem volt ok nélkül való ráröpülni, már ezek is kifejezik sajátos elmeállapotát. Egy dolog azonban kimaradt, amire most fölhívnám becses mindnyájunk figyelmét. Ízlelgessük csak ezt: „Aki azt gondolja, hogy a gyermekvállalás fontosságának hangsúlyozása már önmagában elfogadhatatlan beavatkozás az intim szférájába, az idősen, betegen se kérjen semmit olyan emberektől, akik adófizető, a társadalmat fenntartani képes gyermekeket neveltek fel tisztességben, szeretetben.”
Kitetszik ebből, hogy ‘lacitegyeridének elfogyott a kötele, következésképp nem direktbe óhajtja a teremtő által rámért tisztogatás nemes feladatát elvégezni, hanem majd ha megöregszünk, mi állatlan farkúak, a kiéheztetés taktikáját óhajtja velünk szemben alkalmazni, akárha a képeslapfestő Szentpétervár esetében. Azok is komcsik voltak ott a Néva partján, meg mi is. Ne kérjünk tehát semmit az ő fajtájuktól, ezt mondja ez a jóember. (Bár eddig sem szoktunk, tudjuk, úgyse ad.)
Mindezen meg sem lepődik már senki, sőt, föl sem tűnik igazán, miket gondol a palotaőrség húgymeleg biztonságában, magam azonban halkan merengenék, miszerint oda való-e ő, ahová jóvátételként pártja és ormánya ültette vagy sem. Ez egy egyszerű eldöntendő kérdés, gusztus és józanság dolga a válasz. Viszont, hogy a fajtájabéliek mit gondolnak arról a jelenségről, amelyet a ‘mitcsináltlementakúthoz képvisel, az már látszik.
Hírlik, hogy a zöldségekbe belekábult Áder netán ENSZ funkciót kapna, s akkor ez a nő-, és emberbarát ülne a helyébe. Szép kilátások, viszont be kell látnunk, hogy aviktor azért következetes. Abba a világba, amelyet generált itt nekünk, és amelyet lefösteni nem igazán kell, mert vele ver bennünket az Isten naponta, úgy passzol államelnökként Kövér bácsi, mint a Lego-ember a Lego-házba. Tökéletesen. A hagymáz is hibátlan a maga módján, és a kiteljesedésnek vagyunk épp kéretlen tanúi. Mindez azonban már régen elkezdődött, és sohasem ér véget, karácsony ide vagy oda.
Vélemény, hozzászólás?