Bár amúgy is rossz alvó volt, Bélafia Béla az utóbbi hetekben különösen szenvedett az álmatlanságtól. Ezt betudta a hőségnek, ami megülte a falut, és oly eleven volt, hogy a macskák elfelejtették, hogyan kell patkányra vadászni, a rigók pedig az udvaron tartott vödrökben rendeztek műugró versenyt. Béla ilyet még nem tapasztalt, pedig sokat látott már. Egyik, aki a haverja volt a szárnyasok közül, akit etetett száraz zsömlével, és úgy vélte, hogy már a hangját is fölismeri, ezekben a napokban le sem szarta Béla zsömlemaradványait. Helyette fölállt a vödör szélére, és csukafejest ugrott az abban tobzódó medencébe. Ezt a mutatványt ismételte mindaddig, amíg Béla meg nem unta, és legyintett egyet mondván a rigónak veretes véleményét: – Na elmész te is a picsába, majd télen szaltózzál.
Megróhatnánk ugyan mosdatlan szájáért, de ezt azért sem tesszük, mert mint kitetszik, a szaltó fogalmával sem volt teljesen tisztában, másrészt pedig kifakadásában benne rejlett az ő nagy lelke. Jelesül, hogy a mínuszokban is gondolni óhajt kéretlen barátjára, amely emelkedettséget mutat. Meg fáradt is volt nagyon. Amióta Afrika beköltözött a faluba, senki sem volt magánál teljesen. A bádogbános a duplagyűrűsöknek migránsokról hablatyolt, hogy elveszik az özvegyi nyugdíjat, a két közmunkás sem kapirgált már a templom előtt, ami jelenség felettébb különösnek mutatkozott. Béla nem is értette igazán, és mint minden titkok tudójához, a fröccsök urához fohászkodott két beöntés között, hogy az igazság fényre derüljön. – Kerítést mentek építeni.
Ezt a malasztot nyerítette ki magából a jóember a kocsmában, ezzel viszont Bélánk semmire sem ment. Maradt tehát az álmatlanság mocska. Mert szutykos egy dolog ez, valljuk be hősünk nevében. Forgolódni a verejtékben nem épp lelket emelő foglalatosság, de egyéb bajok is akadnak. Ugyanis: „Az álmatlansági kórban nem az a legszörnyűbb, hogy az ember képtelen aludni, hiszen a test nem érez semmilyen fáradtságot, hanem egy ennél még súlyosabb tünet, amely előbb-utóbb kérlelhetetlenül jelentkezik: a feledés. Tudniillik, a mikor a beteg már megszokta az állandó virrasztást, elméjéből kezdenek kihullani a gyerekkori emlékek, majd a dolgok elnevezése és fogalma, végül pedig az emberek azonosítására is képtelenné válik, sőt a tulajdon énjét sem ismeri többé, és valamiféle múlt nélküli bambaságba süllyed.”
Most, hogy így lerántottuk a leplet főhősünk szellemileg lankadt állapotáról, annak is sorát kell kerítenünk, hogy számot adjunk megvilágosodásának okáról annak ellenére, hogy végül is nem lett Sziddhartha, se Gótama, Sákja meg semmiképp. A hőség sokadik napja volt, amikor az álmatlanságtól kipucolt tudatú Béla kóborolni indult, hogy zegzugos útja végén a fröccsök uránál landoljon. Ki tudja miért, de letért az addig használatos ösvényekről, és egyszer csak hirtelen, váratlan meglátott egy plakátot a búzaföld közepén, amely arra hívta fel Béla figyelmét, hogy ne vegye el a munkát a magyaroktól valaki, nem tudni ki. Egy pillanat alatt ért véget az álmatlansági kór, és beesett az ivóba. – Ez igaz? – Nyújtogatta hüvelykujját hátrafelé a kocsmárosnak, aki meg semmit sem értett. – Ja. – Ennyit mondott. Béla elnyugodott újabb lázáros akciókig, amelyekről fogalma sincsen, de hogy jönnek, az hétszentség.
Vélemény, hozzászólás?