Kampec dolores IX. – Macondo

Bár amúgy is rossz alvó volt, Bélafia Béla az utóbbi hetekben különösen szenvedett az álmatlanságtól. Ezt betudta a hőségnek, ami megülte a falut, és oly eleven volt, hogy a macskák elfelejtették, hogyan kell patkányra vadászni, a rigók pedig az udvaron tartott vödrökben rendeztek műugró versenyt. Béla ilyet még nem tapasztalt, pedig sokat látott már. Egyik, aki a haverja volt a szárnyasok közül, akit etetett száraz zsömlével, és úgy vélte, hogy már a hangját is fölismeri, ezekben a napokban le sem szarta Béla zsömlemaradványait. Helyette fölállt a vödör szélére, és csukafejest ugrott az abban tobzódó medencébe. Ezt a mutatványt ismételte mindaddig, amíg Béla meg nem unta, és legyintett egyet mondván a rigónak veretes véleményét: – Na elmész te is a picsába, majd télen szaltózzál.

Megróhatnánk ugyan mosdatlan szájáért, de ezt azért sem tesszük, mert mint kitetszik, a szaltó fogalmával sem volt teljesen tisztában, másrészt pedig kifakadásában benne rejlett az ő nagy lelke. Jelesül, hogy a mínuszokban is gondolni óhajt kéretlen barátjára, amely emelkedettséget mutat. Meg fáradt is volt nagyon. Amióta Afrika beköltözött a faluba, senki sem volt magánál teljesen. A bádogbános a duplagyűrűsöknek migránsokról hablatyolt, hogy elveszik az özvegyi nyugdíjat, a két közmunkás sem kapirgált már a templom előtt, ami jelenség felettébb különösnek mutatkozott. Béla nem is értette igazán, és mint minden titkok tudójához, a fröccsök urához fohászkodott két beöntés között, hogy az igazság fényre derüljön. – Kerítést mentek építeni.

feledésEzt a malasztot nyerítette ki magából a jóember a kocsmában, ezzel viszont Bélánk semmire sem ment. Maradt tehát az álmatlanság mocska. Mert szutykos egy dolog ez, valljuk be hősünk nevében. Forgolódni a verejtékben nem épp lelket emelő foglalatosság, de egyéb bajok is akadnak. Ugyanis: „Az álmatlansági kórban nem az a legszörnyűbb, hogy az ember képtelen aludni, hiszen a test nem érez semmilyen fáradtságot, hanem egy ennél még súlyosabb tünet, amely előbb-utóbb kérlelhetetlenül jelentkezik: a feledés. Tudniillik, a mikor a beteg már megszokta az állandó virrasztást, elméjéből kezdenek kihullani a gyerekkori emlékek, majd a dolgok elnevezése és fogalma, végül pedig az emberek azonosítására is képtelenné válik, sőt a tulajdon énjét sem ismeri többé, és valamiféle múlt nélküli bambaságba süllyed.”

Most, hogy így lerántottuk a leplet főhősünk szellemileg lankadt állapotáról, annak is sorát kell kerítenünk, hogy számot adjunk megvilágosodásának okáról annak ellenére, hogy végül is nem lett Sziddhartha, se Gótama, Sákja meg semmiképp. A hőség sokadik napja volt, amikor az álmatlanságtól kipucolt tudatú Béla kóborolni indult, hogy zegzugos útja végén a fröccsök uránál landoljon. Ki tudja miért, de letért az addig használatos ösvényekről, és egyszer csak hirtelen, váratlan meglátott egy plakátot a búzaföld közepén, amely arra hívta fel Béla figyelmét, hogy ne vegye el a munkát a magyaroktól valaki, nem tudni ki. Egy pillanat alatt ért véget az álmatlansági kór, és beesett az ivóba. – Ez igaz? – Nyújtogatta hüvelykujját hátrafelé a kocsmárosnak, aki meg semmit sem értett. – Ja. – Ennyit mondott. Béla elnyugodott újabb lázáros akciókig, amelyekről fogalma sincsen, de hogy jönnek, az hétszentség.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!