Honvédőink tanulnak, rabjaink szőnek, és nem omló álmokat, hanem drótot, pedig nem is tótok. Valaha volt apósomnak volt valami kertje egyszer. Volt, hol nem volt. Mégis volt. Amint birtokba vette a picsányi földdarabot, legott első nekifutásra nekilátott kerítést építeni, hogy megvédje paprikáit a bevándorlóktól. Mindebben segítséget köllött nyújtani neki kurvapicsázások közepette, de az ember azért ember, hogy ehhez jó képet vágjon, meg sört is adott az izzadásra, úgyhogy építettünk kerítést első nekifutásra, mindenféle próba nélkül, csak úgy ösztönből.
Valaha volt apósom is katona volt annak előtte, mielőtt kerttulajdonos lett volna nyugdíjas korára, azaz védte a hont, mint ezek a mostani kerítésépítők, a világ nem változik, az idő körben forog. Ezek a maiak azonban, mivelhogy ez itten a huszonegyedik század, már tudományos alapon dolgoznak, mielőtt nekilátnának az igazán nagy föladatnak, kipróbálják százötven méteren, hogyan is köll kerítést fabrikálni, mérnek, túrnak, osztanak-szoroznak, hogy jusson is, maradjon is. A pénzből valakinek, amit csoportosítottak át hirtelen erre a nagy-nagy föladatra. Kutyafuttában, sokat.
Mindjárt az elején a dolognak kiderült, hogy nem négy méteres lesz az akadálypálya, csakcsupán három – már magasságilag –, a lóvé viszont ugyanannyi marad. Ez, ha visszaemlékszek számtani ötödikes stúdiumomra, uszkve huszonöt százalékos megtakarítás, és máris kész a házi föladat a következő közmunkás képzésre. Ha sok milliárdot kanyarítottunk ki az adófizetők zsebéből, hogy Európa barmai legyünk, és az előírtnál negyedével kisebb lesz a nagy fal, akkor hány milliárd vándorolhat kérges zsebekbe. Iksz, avagy ipszilon. Fogós, ravasz kérdés.
De vissza a munkálkodáshoz. Valaha volt apósom, ahogyan az már szokásban van, amióta igaz magyar ember él a földön, a munkahelyéről, amely a Néphadsereg volt – ezt el ne feledjük -, hozott haza okosba valamilyen ötletes fúró szerszámot, beton oszlopokat, meg szögesdrótot, kerítésfonatot, ilyeneket. Sokat. A fúró alkalmatossággal lukakat fabrikáltunk az anyaföldbe, beléje állítottuk a betont, arra jött a fonat, s mivel már akkor is nagy volt a veszedelem, a tetejire szögesdrót is került, pedig hol voltak még abban az időben Allah gyermekei, seholse voltak.
Pikk-pakk, pár rekesz sör, és máris készen volt a nagy fal, amelyet a világűrből ugyan nem, de a szomszéd telekről rohadt jól lehetett látni, megvalósult az álom, minden rohadék kívül rekedt valaha volt apósom birodalmán. Mégcsak nem is próbálkoztunk, nem méregettünk, módosítgattunk, a cövekek mégis függőlegesek voltak, a fonatok feszültek, a drótok virultak, kerek volt, egy volt a világ. Semmi lacafaca. Ezek a maiak meg semmit se tudnak. Kísérleti kerítést építenek százötven méteren, mindehhez buldózerek, meg az istennyila tudja miféle atom-meghajtású csodakütyük sorakoznak föl ott délen, miközben Hende les a lekupakolt gukkerjén
Azt a rohadtbüdös mocskos életbe – akárha Brendon -, hát ennyit tudunk szégyenszemre mi világmegváltó magyarok, Mária gyermekei? Úgy tűnik. Ezt a hatalmas föladatot is oda kéne adni a ruszkiknak, mint Paksot meg a hármas metró kocsijait, oszt csak elboldogulnak vele. A francba. Jópofizok itten, amikor visítani kéne vett malacként, de hát végül is ezt teszem, sírva vigadok, meg gúzsba kötve táncolok. Emberek, próbafalat épít kies hazánk, hogy aztán nekiláthasson – levont tanulságok alapján – megépíteni az igazit, amely elválaszt. Nem a szerencsétlenektől, hanem Európától immár végérvényesen. Csapó, snitt. Nix ugribugri, nix happy end.
Vélemény, hozzászólás?