Kerítésépítő tanfolyam

Honvédőink tanulnak, rabjaink szőnek, és nem omló álmokat, hanem drótot, pedig nem is tótok. Valaha volt apósomnak volt valami kertje egyszer. Volt, hol nem volt. Mégis volt. Amint birtokba vette a picsányi földdarabot, legott első nekifutásra nekilátott kerítést építeni, hogy megvédje paprikáit a bevándorlóktól. Mindebben segítséget köllött nyújtani neki kurvapicsázások közepette, de az ember azért ember, hogy ehhez jó képet vágjon, meg sört is adott az izzadásra, úgyhogy építettünk kerítést első nekifutásra, mindenféle próba nélkül, csak úgy ösztönből.

Valaha volt apósom is katona volt annak előtte, mielőtt kerttulajdonos lett volna nyugdíjas korára, azaz védte a hont, mint ezek a mostani kerítésépítők, a világ nem változik, az idő körben forog. Ezek a maiak azonban, mivelhogy ez itten a huszonegyedik század, már tudományos alapon dolgoznak, mielőtt nekilátnának az igazán nagy föladatnak, kipróbálják százötven méteren, hogyan is köll kerítést fabrikálni, mérnek, túrnak, osztanak-szoroznak, hogy jusson is, maradjon is. A pénzből valakinek, amit csoportosítottak át hirtelen erre a nagy-nagy föladatra. Kutyafuttában, sokat.

Mindjárt az elején a dolognak kiderült, hogy nem négy méteres lesz az akadálypálya, csakcsupán három – már magasságilag –, a lóvé viszont ugyanannyi marad. Ez, ha visszaemlékszek számtani ötödikes stúdiumomra, uszkve huszonöt százalékos megtakarítás, és máris kész a házi föladat a következő közmunkás képzésre. Ha sok milliárdot kanyarítottunk ki az adófizetők zsebéből, hogy Európa barmai legyünk, és az előírtnál negyedével kisebb lesz a nagy fal, akkor hány milliárd vándorolhat kérges zsebekbe. Iksz, avagy ipszilon. Fogós, ravasz kérdés.

vasfüggönyDe vissza a munkálkodáshoz. Valaha volt apósom, ahogyan az már szokásban van, amióta igaz magyar ember él a földön, a munkahelyéről, amely a Néphadsereg volt – ezt el ne feledjük -, hozott haza okosba valamilyen ötletes fúró szerszámot, beton oszlopokat, meg szögesdrótot, kerítésfonatot, ilyeneket. Sokat. A fúró alkalmatossággal lukakat fabrikáltunk az anyaföldbe, beléje állítottuk a betont, arra jött a fonat, s mivel már akkor is nagy volt a veszedelem, a tetejire szögesdrót is került, pedig hol voltak még abban az időben Allah gyermekei, seholse voltak.

Pikk-pakk, pár rekesz sör, és máris készen volt a nagy fal, amelyet a világűrből ugyan nem, de a szomszéd telekről rohadt jól lehetett látni, megvalósult az álom, minden rohadék kívül rekedt valaha volt apósom birodalmán. Mégcsak nem is próbálkoztunk, nem méregettünk, módosítgattunk, a cövekek mégis függőlegesek voltak, a fonatok feszültek, a drótok virultak, kerek volt, egy volt a világ. Semmi lacafaca. Ezek a maiak meg semmit se tudnak. Kísérleti kerítést építenek százötven méteren, mindehhez buldózerek, meg az istennyila tudja miféle atom-meghajtású csodakütyük sorakoznak föl ott délen, miközben Hende les a lekupakolt gukkerjén

Azt a rohadtbüdös mocskos életbe – akárha Brendon -, hát ennyit tudunk szégyenszemre mi világmegváltó magyarok, Mária gyermekei? Úgy tűnik. Ezt a hatalmas föladatot is oda kéne adni a ruszkiknak, mint Paksot meg a hármas metró kocsijait, oszt csak elboldogulnak vele. A francba. Jópofizok itten, amikor visítani kéne vett malacként, de hát végül is ezt teszem, sírva vigadok, meg gúzsba kötve táncolok. Emberek, próbafalat épít kies hazánk, hogy aztán nekiláthasson – levont tanulságok alapján – megépíteni az igazit, amely elválaszt. Nem a szerencsétlenektől, hanem Európától immár végérvényesen. Csapó, snitt. Nix ugribugri, nix happy end.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,
1 hozzászólás “Kerítésépítő tanfolyam
  1. B.Ridegh Tamás szerint:

    Szíves tájékoztatásul közöljük a tisztelt nyugati határvidéken lakó honfitársainkkal, hogy Mórahalom térségében megkezdtük a próbakerítés kiépítését. Jelenleg 150 méter hosszúságban telepítünk, a korábban álmodott 4 helyett, szupertakarékos 3 méter magas „alkalmatosságot”, melyet elkészülte után tesztelésre átengedünk a Szerbián át felénk özönlőknek, akiknek szíves tudomására hozzuk, hogy mostantól Mórahalom helyett e három méter magas dróthalom megmászása után léphetnek csak tovább. Prímán kizárt, hogy teljesítik! Ha a 150 méter mindezek után beváltja a hozzá fűzött reményeket, tehát pártunk és kormányunk rábólint, úgy november végéig felhúzzuk mind a 175 kilométer hosszúságú falat! …ha nem, akkor is.
    Felhívjuk a kedves szombathelyen élő polgárok figyelmét, hogy fogalmuk sincs a ránk leselkedő veszedelem mértékéről, ezért szíveskedjenek mellőzni a további demagógiát, meg terelgetést e témában. Tudjuk, ezért biztosak vagyunk abban, hogy Európa új határát többé nem léphetik majd át olyanok, akik elveszik a magyarok munkáját, vagy olyanok, akik nem tisztelik a kultúránkat. Három méter drót e két jelentős problémát megoldja!…csak!
    Végül szögezzük le, a kerítés ideiglenes jelleggel épül. Ez kérem egy előbb 150 méteres, majd később 175 kilométeres próba lesz. Amennyiben a nyugati határszélen élők – vélekedésünk szerint – a bővítést igénylik; a határ feléjük eső pár kilométernyi rövidke szakaszát szintén serényen kiépítjük! Körbe!…értve vagyunk?
    Szeretettel: Sanyi és Csabi

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!