A reneszánsz ember

Örömmel konstatáljuk, hogy hamarosan véget ér az új középkor pitypalattyos hazánkban. Mi tagadás, éppen ideje is, hogy eljöjjenek hozzánk az új Leonardók, ha nem is da Vinci, de legalább Mészáros Lőrinc formájában. Úgy kell a megvilágosodás tőlük, mint egy falatka kenyér, és hála a teremtőnek, meg persze nem utolsó sorban a cimbinek, akit Viktornak hívnak, nincs már messze az idő, amikor a mi jó Lőrincünk ecsetet ragad, és megörökíti a kort, amely naggyá tette, és még hatalmasabbá teszi őt.

A receptet megadta mindahányunk számára, csak követnünk kell az ő most már kitaposott útját, amely a következő: munka szorgosan, rogyásig, jószerencse, akárha bányász volna az Isten báránya, és végül, de egyáltalán nem utolsó sorban Orbán Viktor barátsága. Ha így van, akkor tízmillió – na jó, most már valamivel kevesebb – országos cimborája lesz a Viktornak, az államadósságból, amely épp most az egeket nyaldossa, bőven telik minden lakosra, csak ügyesen át kell csoportosítani, mintha magán-nyugdíjpénztár lenne.

Mészáros LőrincDe csapongok itten össze meg vissza, holott azért ragadtam billentyűzetet, hogy hősünk mérhetetlen, emberi elmével szinte már felfoghatatlan sokoldalúságát lefössem a nyájas olvasónak. Cserebogár mindenkiből lehet, csak jó helyre kell születni, mondjuk épp Felcsútra, amely mint tudvalévő, manapság az Univerzum közepe. Az se baj épp, ha az ember gyereke gázszerelő, Magyarország akkor is a mérhetetlen lehetőségek országa, olyannyira, hogy hozzáértők már fontolgatják, hogy a közkeletű „amerikai álom” szlogent lecserélik hungarian dream-re.

Ha a jó Lőrinc egyre gyorsuló iramban száguldó életét, s nem utolsó sorban kiteljesedő tudását és hízó tárcáját vizslatjuk. Oly ütemben vastagszik, hogy immár olykor egy-egy szaros milliárdról meg is feledkezik, mert nem tudja, melyik fiókba is tette a komódban. Mert mindenhez ért. Slágvortokban: mint már fentebb említettük, a gázhoz mindenképp, ez az eredője minden tudásnak, ezt nem árt észben tartani. De aztán jön a többi már, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga, pedig dehogy.

Persze, ha Lőrinc az ember, mindjárt másképpen fekszik a céda. A propán-bután ismerete magával hozza a földművelés tudományát, ebből értelemszerűen fakad a trafik ismerete. (Miközben polgármesterként a politika tudományát is művelni kell.) Az útépítés, házak felhúzása ilyenkor már a csak ujjgyakorlat hősünknek, és a kisujjából rázza ki az állattartás, disznónevelés minden csínját, a kolbászok töltögetéséről nem is beszélve. Ha ezen túljutott, a klímák szerelése már semmi, ezt a tudást épp a napokban sajátította el.

Mondom, kincs ez az ember a maga mérhetetlen sokoldalúságával. Egyedüli példány, óvjuk hát őt minden tehetségünkkel, hogy a benne rejtező géniusz közkinccsé váljon. Abban is bizonyos vagyok, ha Récsöl nem ment volna férjhöz, akkor már a villanyszereléshez is értene, mert a potenciál az benne van. De szeretteim az úrban, csöppet se busongjunk, van még számos tudományág, amelyet géniuszunk elhódíthat. S hogy olykor szotyolát pökköd láblabda eseményen? És? Mutassatok nekem csak egyet is, aki tökéletes. Ugye, hogy nem megy. Na jó, a Viktor. De efölött meg már az idők kezdete óta nincsen vita.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum