Szendvics, vadkár, kerítés

Mélységes mély az emberi hülyeség kútja. A földművelésügyi minisztérium valamely noname államtitkára tett épp tanúbizonyságot erről épp, bár ez ebben a garnitúrában nem okoz az embernek heuréka élményt, hozzászokott teljesen, sajnos.

Azt találta mondani ez a rosszember, hogy a menekültek szendvicseiben lévő disznóhúsban mindenféle nyavalyák lapulnak, amelyek magukban hordozzák a rontást, és ha mástól nem is, ettől egészen biztosan kipusztul a magyar. Ergo, óvakodni kell tőlük, mint a pestistől.
Szívesen tartana az ember az ilyen marháknak némely kultúrtörténeti szimpóziumot, vagy beíratná egy közmunkásoknak rendezett karikarajzoló tanfolyamra. Mindegy, csak világosodjon meg a fejében kavargó sötétség, amelyből egyszer csak kiviláglana, hogy akik itt ténferegnek minálunk végtelen jódógukban, általában és döntő többségben muzulmánok.

Ezt például Kósa tudja, mert szerinte meg az a legfőbb bűnük, hogy leköpdösik az utak mellett álló megszentelt keresztjeinket Allah nevében. Azaz, jó lenne végre dűlőre jutni, hogy mi is van a zsigeri gyűlöleten kívül.

szendvicsMeg azt is, hogy muzulmáni minőségükben még csak véletlenül sem esznek disznóhúst, mert azt meg a Mohamed nem igazán engedi nekik. És ezt a tiltást elég erőteljesen be szokták tartani legjobb tudomásom szerint.

Másrészt az is igencsak életszerű idea, hogy a menekülők azt mondják az asszonynak: idefigyelj egyetlenem, holnap kirándulni indulunk, csomagolj már egy kis elemózsiát az útra, s miután ez megtörténik, cipelik magukkal napokon vagy heteken át, hogy éppen Mária országára hozzák rá a rontást azzal, hogy itt eszik meg a rohadt húsukat. Röhej államtitkári szinten, és szégyen egy országra nézvést, amelyet magyarnak neveznek.

Mint ahogyan ugyanennek a földművelésügyi ökörnek az a felvetése is, hogy a magyar paraszt kérjen kártérítés azért, amit a menekülők csordái a veteményesben okoznak. Mert mint tudvalévő lelegelik, mint a gemenci szarvasok, vagy föltúrják, akárha vaddisznó konda volnának, azaz, hölgyeim és uraim, tisztelt barátaim: a téboly fokozódik.

De hogy valami örömünk is legyen azért, mára kiderült az is, hogy a híres déli kerítésünket – amelyen egyébként fél Európa hörög – kik fogják felépíteni. Na, kik? Hát rabok, persze. Milyen szép is lesz, amint a határon serénykedve egynéhányuk odébb áll, vagy az összes elindul. Mi meg ezzel vágunk vissza. Azon kívül, hogy mosolygok már csak, egyben rohadtul szégyellem is magam. És mi vagyunk kisebbségben ebben a kurvaországban. Ahogy a híres szerző mondja.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum