Egy rugalmas ország – Mocsaink és Golgotánk

Amióta ez a kurzus átvette a hatalmat a kétharmad bűvöletében, ahogy telik-múlik az idő, s amint egyre jobban megy el az agyuk helye, megtapasztalható, hogy itt mindent lehet. Tényleg mindent. Mintha Nietzschétől tanultak volna, s habár még az alapmicsodájukba is belefogalmazták, hogy kurvára keresztények, valahogy átsüt tetteiken a szifiliszes zseni tételmondata: „Isten meghalt, minden hazug, mindent szabad.”

„Légy nagyvonalú!” – Ezt pedig a mi magyar zsenink, Füst Milán bácsi javasolta életre szóló tanácsként, mondván, hogy csak így, ezzel a szemlélettel lehet elviselni a körülöttünk tomboló tébolyt. Pedig ő nem is volt vérbajjal megáldva, s csak kicsit volt bolond. Viszont a magunk részéről megfogadjuk a tanácsát, mert igaza van. És valóban, ha nem ezzel a fensőbbséggel szemléltük volna az eltelt immár öt és fél évet, bizonyára bekattantunk volna attól, ahogyan folynak itten a dolgok.

Viszont az éremnek két oldala van, mint tudvalévő. A kurzus rugalmassága abban mutatkozik leginkább, ahogyan a valóságot kezelik és formálják a maguk képére, s érdekeik szerint. Tényleg, és valóban nem ismernek akadályt az ország kényük szerint való alakításában. Úgy kezelik, hozzák-veszik a törvényeket, rendelkezéseket, hogy abba beleremeg az ember veleje, most épp nem sorolnám számtalan példáját annak, ami mindezt bizonyítja, mert mindenki tudja, és vég nélkül lehetne mondani, de most már minek.

Ellenben, s viszont, ha már – bármilyen értelmetlen és ember ellen való is – valamit átnyomtak a szavazó gépezetükön, akkor ahhoz meg úgy ragaszkodnak, mint egyszeri óvodás a tegnap kapott felfújhatós zsiráfjához, hogy kellőképp érzékletes legyek. Minden észérvek és tiltakozás ellenére marad a verdikt, mert ők megmondták, azért. Erre jó példa mondjuk ez a vasárnapi őrület, amibe mindenki belehülyül úgymond, de nincs apelláta, mert megmondták. Kész.
golgota
A rugalmas világszemléletnek azonban most született két példája, amely kissé megingatta nagyvonalúságomat, bármennyire is igyekeztem nyugodt maradni, csak kibukik belőlem a kurvaanyja. Itt van nekünk ez a Munkácsy-féle Golgotánk, amelynek a harmadik darabját, akárha vörösingesek lennének, egyszerűen einstandolták. Nem tudtak megegyezni az árban, ezért nemes egyszerűséggel államilag védetté nyilvánították, így akadályozva meg azt, hogy a tulajdonos kivigye az országból.

Egyedi eljárás, de az ilyen magyaros megoldások nem állanak messze tőlük, ám ezzel elérhetik azt, hogy bármely külföldi galéria vagy magán gyűjtő eztán baszik majd bármit is kölcsönözni ide kiállítás céljából, mert ezzel az újdonságnak számító eljárással mindenféle garancia megszűnt arra nézvést, hogy féltett kincsüket vissza is kapják, ha már Magyarországon bevezették a Pál utcai fiúkból megismert intézményt. Senki nem akar Nemecsek lenni ugyanis.

A másik újdondász intézkedés a mi Lajosunkkal, a Mocsaival kapcsolatos, akiből valami isteni sugallat – vagy vezéri ukáz miatt rektort fabrikáltak, tegyük hozzá, jogellenesen -, de hogy a jogalapot megteremtsék hozzá, díszdoktort is faragtattak belőle, hol máshol, Debrecenben, a hűséges városban. És pedig miből? Hát persze, hogy bölcsészetből, holott ez a jóember világéletében csak sporttal foglalkozott. Ez már nem is rugalmasság, ez már egy egész gumiültetvény. Itt tartunk momentán kies társadalmunk fejlődésében. S hogy stílszerű legyek, Milán bácsival fejezem be: „Unom én ezt az egészet. Unlak én benneteket, de nagyon.”

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!