Nincsen gyermekszegénység kies honunkban, illetve számottevően csökkent. Ezt pár hete nyilatkozta Rétvári Bence, az Emmi államtitkára, aki valami más mozit néz, mint az egész ország elcseszett népe, illetve saját minisztériumának más munkatársai.
Mindez nem véletlenül jutott eszembe most és megint. Éppen ma írtam egy hírt az egyik helyi rádiónak, amely amúgy egy jólszituált és sikeres kisvárosban működik, hogy ennek a jól menő városnak adott épp Rétvári úr minisztériuma egymillió pénzt, hogy ezzel járuljon hozzá a helyi nemszegény gyerekek ingyenes nyári étkeztetéséhez.
Ingyenebéd a jelek szerint csak úgy jár, nem köll hozzá szegénynek lenni, legalábbis kormányzó erőnk bencés felfogása szerint. Énszerintem meg egy lószerszámot. Ingyenkaját az kap, aki enélkül éhen dögölne, ha a formállogika szerint alaposan végig gondoljuk a dolgot. Ergo, nem kőne hazudozni, ha már a szájunk mozgása ellenére mégis csak arra kényszerülünk, hogy pénzosztással menekítsünk meg az éhenhalástól nagyon sokakat.
Mondom, ez egy nagyon jól menő kisváros, a hírek itten arról szólnak, hogy munkanélküliség alig, sőt, még az is csökken, ezen kívül is minden gyarapszik, és annyira szép az élet, hogy azt szavakkal le sem lehet fösteni. Ebbe a képbe tolakodott be mintegy ellenpontként ez az egymillió, amely helyi forrásokkal kiegészülve arra elég, hogy ötven jólszituált gyereket etessenek egész nyáron.
Mindez nemes dolog, és mégsem erről akarnék most épp mesélni. Hanem a billogról, a hendikepről, amit ez jelent. Hogy mennek ezek a szerencsétlenek ötvenen naponta a kijelölt helyre megenni az ingyenebédet, és mindenki tudja, hogy miért járnak oda. Lehet, hogy épp nincsen rájuk írva, de azért mégis. Mondom, ez egy nagyon kicsi város, itt mindenki ismer mindenkit.
A magyar nép lelkét pedig alaposan ismerjük. Indul a pusmogás, hogy nézd, Terus, a Józsi kölke is „odajár”, meg a Margité is, hát már így állnak ezek? Meg a gyerekek. A tudat, amiben fölnőnek, hogy míg a padtársa éppen mondjuk Horvátországban kergeti a halakat a tengerben, ő itt áll sorban egy tál ételért.
Felépült tehát a hazánk, és így épült föl. Sőt, ami még elkeserítőbb, tovább is épül. Új albérletemben, ami szinte egy garniszálló, az egyik szinte siheder lakótárs hétfőn indul Németországba dolgozni, és visszavonhatatlanul boldog ettől. Megértem, innen menni kell, ha van ingyenebéd, ha nincs. Ez egy menthetetlen ország.
Vélemény, hozzászólás?