Ingyenebéd

Nincsen gyermekszegénység kies honunkban, illetve számottevően csökkent. Ezt pár hete nyilatkozta Rétvári Bence, az Emmi államtitkára, aki valami más mozit néz, mint az egész ország elcseszett népe, illetve saját minisztériumának más munkatársai.

Mindez nem véletlenül jutott eszembe most és megint. Éppen ma írtam egy hírt az egyik helyi rádiónak, amely amúgy egy jólszituált és sikeres kisvárosban működik, hogy ennek a jól menő városnak adott épp Rétvári úr minisztériuma egymillió pénzt, hogy ezzel járuljon hozzá a helyi nemszegény gyerekek ingyenes nyári étkeztetéséhez.

Ingyenebéd a jelek szerint csak úgy jár, nem köll hozzá szegénynek lenni, legalábbis kormányzó erőnk bencés felfogása szerint. Énszerintem meg egy lószerszámot. Ingyenkaját az kap, aki enélkül éhen dögölne, ha a formállogika szerint alaposan végig gondoljuk a dolgot. Ergo, nem kőne hazudozni, ha már a szájunk mozgása ellenére mégis csak arra kényszerülünk, hogy pénzosztással menekítsünk meg az éhenhalástól nagyon sokakat.

Mondom, ez egy nagyon jól menő kisváros, a hírek itten arról szólnak, hogy munkanélküliség alig, sőt, még az is csökken, ezen kívül is minden gyarapszik, és annyira szép az élet, hogy azt szavakkal le sem lehet fösteni. Ebbe a képbe tolakodott be mintegy ellenpontként ez az egymillió, amely helyi forrásokkal kiegészülve arra elég, hogy ötven jólszituált gyereket etessenek egész nyáron.

ingyenebédMindez nemes dolog, és mégsem erről akarnék most épp mesélni. Hanem a billogról, a hendikepről, amit ez jelent. Hogy mennek ezek a szerencsétlenek ötvenen naponta a kijelölt helyre megenni az ingyenebédet, és mindenki tudja, hogy miért járnak oda. Lehet, hogy épp nincsen rájuk írva, de azért mégis. Mondom, ez egy nagyon kicsi város, itt mindenki ismer mindenkit.

A magyar nép lelkét pedig alaposan ismerjük. Indul a pusmogás, hogy nézd, Terus, a Józsi kölke is „odajár”, meg a Margité is, hát már így állnak ezek? Meg a gyerekek. A tudat, amiben fölnőnek, hogy míg a padtársa éppen mondjuk Horvátországban kergeti a halakat a tengerben, ő itt áll sorban egy tál ételért.

Felépült tehát a hazánk, és így épült föl. Sőt, ami még elkeserítőbb, tovább is épül. Új albérletemben, ami szinte egy garniszálló, az egyik szinte siheder lakótárs hétfőn indul Németországba dolgozni, és visszavonhatatlanul boldog ettől. Megértem, innen menni kell, ha van ingyenebéd, ha nincs. Ez egy menthetetlen ország.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum