Alexandra virágos mezőkön

Nem lennék kínai Budapesten, mert össze lennék zavarodva cefetül. Mert és ugyanis megkaptam volna Alexandra kandidáló levelét a baromi nagy iksszel, hogy vasárnap oda kell raknom a neve mellé, aztán a fülkében meg nem találnám. Csak egy fekete satírt a helyén, és ettől úgy megzavarodnék, hogy ad egy, zokogva fordulnék ki onnan, ad kettő, a Karácsonyra ikszelnék, mert azt senki nem mondta volna nekem, hogy bájos családom fejire akkor egy atombomba hullik egyenesen Moszkvából.

Mint valami jól tervezett villámcsapás, úgy érte a lelkünket Alexandra kandidáló lemondásának híre, aki pedig a kedves vezető szerint is nagyon szép kampányt vitt. Kaszálta a méhlegelőt vegyvédelmi ruhában, autót vezetett és zebrátalan utakon kelt át merészen, kitetszett, hogy csak a lényeges dolgokkal foglalkozik, s az is jól látszott, hogy irányítása alatt a bűnös város megtérne. Felvirágozna vagy kibimbózna gusztus szerint, lakosai pedig permanens körmeneteken térnének meg a kereszténység kebelébe.

Viszont nem tudjuk, hogyan és miért, Alexandra kandidáló valami miatt megcsömörlött. Úgy is mondhatnánk, hogy tele lett a töke ezzel az egésszel, ha nem volna ez ambivalencia a biológiával, de nem is ez a lényeges, hanem hősünk ereje. A kedves vezető ugyanis, miközben tudjuk, hogy mindig és mindenütt kizárólag csak győz 2010-óta, most fejet hajtott. Elmesélte, hogy Alexandra kandidáló győzte meg őt visszalépésének helyességéről, de, hogy mik voltak az erős asszony okai és indokai, arról hallgatott.

Mi is csupán elképzelni tudjuk, ahogyan sorolja kidolgozott és megfontolt érveit, hogy már mindent lekaszált, minden nyüves úttesten átkelt, és már menne az ura kaszinójába rulettezni, vagy valami ilyesmi. És a kedves vezető legott leborul az érvek előtt, de ami érdekesebb, hogy rögtön feledi, nem is olyan rég még Alexandra kandidáló működésével jósolt bukovárit Karácsonynak, akkor tehát erről most lemondott, és névleg fideszista jelölt nélkül marad a székesfőváros, ami magunk közt szólván nonszensz.

Hogy Vitézy micsoda, azt mindenkinek a képzeletére bízzuk, ugyanis kénytelenek vagyunk visszatérni arra az interjúra, amelyben a kedves vezető elmesélte, hogyan győzte le őtet ez a szoknyás ember, hogyan hatott fejet a női akaratnak, mint annak idején a Varga és Novák előtt is hasonképp tette le a fegyvert. És amikor ezt mesélem, akkor remélem, hangosan föl tetszenek röhögni, hogy még a szomszéd is fölriad. Meg az utca, és a tér. No de, megint csak csapong a képzeletem, térjünk vissza ehhöz az Orbánhoz.

Hősünk most már leginkább nem tudja miket beszél. Belefáradt ebbe a kampányba, a békemeneten a hangja is rekedt volt már, tehát jó lenne neki egy kicsit megpihenni, és összeszedni a nemlétező gondolatait.  Most azt vetette az ősellenség Brüsszel szemére – és most tessenek figyelni –, hogy „emberi élet kioltására alkalmas fegyvereket ad az ukránoknak”. Tartunk egy lélegzetvételnyi szünetet, és csak utána nyerítünk fel, hogy miket kellene adnia, műanyag késeket vagy pöttyös labdát, esetleg, mint ő, misebort.

Ezt nem azért hoztuk ide, hogy szörnyülködjenek, hanem csak, hogy megmutassuk, hol tart a manus. Hogy hová is jutott, vele a pártja, s vele az ország. Mert itt a kampány végén, de még a mai, ötvenezres kirajzás előtt, mikor is, mint tudvalévő, a fideszista gombák egymillió helyre kívánnak becsöngetni Orbán üzenetével, ami az lesz, szavazz rám, vagy megdölesz, így azt is látjuk, ehhez képest az, hogy Alexandra kandidáló megmarad a virágos mezőkön, olyan pitiáner dolog, hogy szinte szóra sem érdemes.

Azért annyit tegyünk hozzá, hogy Alexandra jó harcos volt, mert úgy tudta meggyőzni Orbánt, mint egy katona. „Mi, akik nem vagyunk a frontvonalban, arra hallgatunk, aki épp harcol, és felméri a helyzetet” – így a vezér. És ekkor földereng ismét a kép a méhlegelőről, a virágos mezőről, sőt, a húsvétról is – ahonnan képünk ered -, mikor is Alexandra asszony még nem volt kandidáló, de kellően ostoba igen a kis népviseletében. Már akkor megkérdeztük volna tőle, milyen érzés bábunak lenni. De a bábuk, mint tudjuk, nem felelnek.