A kígyó gyomrában

Indonéziában, közelebbről Dél-Celebesz tartomány Kappang falujában egy negyvenöt éves nő elindult otthonról, hogy csilipaprikát adjon el egy felvásárlónak, de nem tért haza. Szerettei, férje és a rokonság keresni kezdte őt, de csak az elhagyott holmiját találták meg, illetve egy, a közelben eltelten heverésző, ötméteres pitont leltek gyanúsan domborodó hassal. S bár azt nem tudjuk, olvasták-e a Kis herceget, s abban a kalapot, ami nem egyéb, mint csukott óriáskígyó, de fölvágták a szörnyeteg hasát.

Abban pedig megtalálták a nőt holtan. Sajnálatosan tehát ez nem Piroska és a farkas, amikor a nagymama és a főhős is élve kerül elő a gonosz farkasból, ami azt mutatja, hogy az élet nem habostorta, és mindenütt óriási veszélyek leselkednek benne. Ugyanakkor amennyire sajnálatos ez az esemény a csilitermelő – és ebbe ily módon belehaló – asszony számára, nekünk az elmúlt hetek hangzavara után, amikor csak azt hallottuk, mit mond Menczer, hol bukkan fel Orbán, s mikor kezdenek az atombombák hullani a fejünkre, maga a felüdülés.

Most olybá tűnik, hogy az ember érzéketlen a messzi távolban történt tragédiák miatt és okán, ami nincsen így, csupán arra szeretett volna rámutatni, milyen fura is azt érzékelni, hogy a kampányon kívül is van élet. Ugyanakkor bizonyos szempontból irigyli is a csilitermelőket, mert hozzájuk nem kopognak be az óriáskígyó küldöttei, hogy szavazzanak rá, különben fölzabálja őket, ilyképp, bár az élet lehet, hogy arrafelé veszélyesebb, mégsem telik permanens rettegésben, mint nálunk a sparhelt mellett Mária nénié.

Megmutathatjuk a természet oldaláról is a dolgot ezzel a kígyóval, mert Füst Milán Hábi Szádija nyomán tudjuk, hogy ez a kígyó – bár rossz a híre – nem gonosz, hanem azt teszi, amit a természet követel tőle, és nincs erkölcsi törvénye, nem tudhatja tehát, gonoszság-e az, amit művel. Ezzel szemben a gonosz ember is azt teszi, azzal a különbséggel, hogy tisztában van cselekedete elítélendő voltával és mégis megteszi. S hogy mentse magát, rendesen másik erkölcsöt teremt magának. És már helyben is vagyunk.

Ugyanakkor azt látjuk, hogy mindez hiábavaló. Ma eljött a nap, amikor ordítanak egy utolsót, hogy szavazz rájuk. Netán busszal visznek, esetleg krumplit adnak, megfenyegetnek vagy leitatnak, azaz, mindenféle módon rá akarnak venni, hogy olyat tegyél, ami nekik jó valami miatt, neked viszont nem feltétlenül. Ilyenkor nem tehet egyebet az ember, mint aeterno modo szemléli a világot, eszébe jut, hogy egy kígyó gyomrában is végezhetné, és az így elnyert szabadsággal nevet a világ ostobaságán, és az összes szaros jancsin. Az ilyen menczereken.

Meg az összes többin természetszerűleg, ha rájött már arra, túl van minden jón és rosszon, veszíteni valója nincsen. Voltaképp ez az, amikor a barlangból nézi a hosszú esőt. Ugyanakkor kedveseim, a másik oldalról ismét Milán bácsi jön, aki végtelen bölcsességében ilyeneket vetett papírra: „Hited szerint nem ő teremtette-e az ostobákat is? És milyen sokat! Úgy látszik tehát, hogy Allah kedveli őket, különben nem teremtett volna belőlük annyit, hogy már-már azt kell gondolnom: butaságra és gonoszságra vannak ráterhelve e világ minden oszlopai”.

Most, hogy mindezt tudjuk, jobb-e nekünk, ez a kérdés. Egyáltalán nem, de nem is rosszabb, mégis valami kis könnyebbséget adhat az a tudat, hogy nem csak a mi egünkön van borulat. Adódhat ugyanakkor a dilemma, mit tegyünk a kígyónkkal, aki, ha nem is minket, de köröttünk már mindent fölzabált. A magyar folklórban ezért is nevezik olykor kis gömböcnek, illetve olykor egészen másnak is. Viszont kitetszik, nem vagyunk mi indonéz parasztok, akik csak úgy fölvágják a hasát, és meglelik benne, amit kerestek. A kedves nejünket.

Ugyanakkor a fentiekből következően, hogy tudjuk, nem az a veszély, ha nem Orbánra szavazunk, akkor mindmeghalunk, hanem az, ha ő továbbra is a nyakunkon marad. S bár a mai nap ugyan nem arról szól, hogy módunkban állna elzavarni, de egy jelzés küldhető, már megtaláltuk az eltűnt holmiját az árok szélén, már látjuk a szörnyeteget eltelten, domborodó hassal heverészni, azaz, mindent tudunk. Ha ezt a kampányt sikerült ép ésszel túlélni, akkor a beígért atombomba ehhöz képest kutyatöke. Azaz, kalandra fel, polgártársak.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
6 hozzászólás “A kígyó gyomrában
  1. Yeti szerint:

    Egyre szimpatikusabbak azok az indonéz parasztok.
    Nem tetszett nekik, meghosszabbították bicskáig.

  2. Ultron szerint:

    Az indonéz kígyó legalább nem próbál békegalambnak látszani. Bele is halt az őszinteségbe.
    Tanulság?

  3. Asura szerint:

    A mi Boa Constviktor-unk dagadó bendőjében is megtalálnánk Magyarország jó 3/4 részét – szintén holtan… 🙁

  4. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Azért van vidámabb történet is itt van pl. ez a Zalaszántói „rossz látási viszonyok ” a szavazó helységben történet..🤣
    Nyílván adja magát a poén.. Szóval nem is értem mit vártak ezek, amikor a postagalamb is átadja a küldeményt a denevérnek a megyehatáron ! 🤣
    Amugy én bírom a zalaiakat. Csak ahogy felénk mondják délutánra már nem kéne lemenni..🤣

    Csak vicc, remélem senki nem sértődik meg ! Oldjuk a feszültséget …..
    Jó estét, jó szurkulást !! 🙃

  5. Tom Sawyer szerint:

    Gratulálok !
    Éljen Szombathely !! ❤️

  6. Yeti szerint:

    Szép nap ez a mai.
    Éljen Szombathely!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum