Nemzeti disznóvágás

Ha azt hinné a nyájas olvasó, ennek a Kázmérnak elment az a kevés maradék esze is, ami esetleg valamikor volt neki (feltéve, ha), akkor nagyot tévedne. Mindezzel azonban csupán arra szeretnék bizonyságot adni, nem én hülyültem meg, hanem a világ körülem. Bár, mint tudjuk, az őrület és józanság megítélése szimplán nézőpont kérdése. Ebből fakad, hogy azon, amin magam eltelten mosolygok – na jó, fetrengek a röhögéstől -, mint annak bizonysága, hogy valakinek elment az esze, az épp neki halálosan komoly. Mi több, pátoszos hitvallás.

Ilyen a nemzeti disznóvágás is. Ha ilyenről eddig nem hallottak, akkor most majd fognak, s nem is egyszerűen nemzeti ez a Dezső gyilkosság, hanem egyben a Kárpát-medence legnagyobbja is. Ezt pedig nem az ujjamból szoptam, hanem a hét végén, Győrváron lezajlott esemény szervezői aposztrofálták így a nagy öldöklést, ahol a meghirdetett program szerint közel harminc Dezsőnek kellett meghalnia. Következésképp fröcsögött a vér, és disznósivalkodástól volt hangos a mező és a rét, amit visszavertek a hegyek. Meg a bércek.

Ha ezt a bukolikát el tudtuk képzelni, akkor már helyben is vagyunk. És ami ez után következik, az nem az esemény nagyságának megkérdőjelezése, hanem a nemzeti jelző értékvesztése lenne. Ami fogalom akkor indult el a mélyrepülésben, amikor minden lószarhoz hozzá biggyesztették, így lett nemzeti a dohánybolt és a kiskutya kunkori farka is, mert a Fidesz rezsim ezzel a tévedésben leledző műtakonnyal próbálta és próbálja bizonytani magyarságát és akkora hazafiságát, ami igazából már a Kárpát-medencében sem fér el.

Így lett turulszaros csöpögő takony az életünk. S ha hozzávesszük, hogy a NER-ben a magyar vidék leginkább egy skanzenhez hasonlatos, ahol a lányok és a legények népviseletben énekelgetnek és táncolgatnak reggeltől estig, akkor előttünk áll a Horthy-rendszer idillje, ahová a kollégista fiúk szíve önös hatalmi érdekből visszahúz. S ha azt mondtuk, a magyar falut képzelik el ekképp, akkor annyiban tévedtünk, hogy nem, inkább az egész nyüves országot, amelyben nincsen helye azoknak, akiknek a talpa nem lép egymásra.

És most, hogy elmeséltem az egész nyomorult életünket, csak egészen halkan kérdeznék rá, mitől is lesz nemzeti egy disznóölés. Netán, hogy nemzeti színű pántlikát kötnek közben a disznó csavaros farkára, vagy összegezve és egészen röviden: mi a franc van. Mélázásunk azonban erősen költői, mert tudjuk a választ, amit magunkban hordozunk azóta, amióta Orbán a kokárdát kisajátította, amióta a haza nem lehet ellenzékben, s amióta ez a nemzeti takony előttünk áll bocskaiban és bávatag tekintettel. De, hogy már a disznóölés is, nos, ez delikát.

Érteni véljük azonban a csoportos rituális gyilkosság szervezőinek szándékát és gondolkodását, ami nem egyéb, mint a szervilizmus kifejlett formája. Voltaképp ennél több szót kár is vesztegetni rá, de találunk a programban olyan elemet, ami még tovább lódítja a fantáziánkat, amit nevezhetnénk bízvást asszociatív bázisnak is. Ez a látványosság pedig a disznók sírása közben a boszorkányok üldözése volt (eszünkbe jut a Gyalog galopp), de ezen túl Varga Judit maga. Aki, mielőtt dicstelenül távozott a harcmezőről, egyfolytában ezzel riogatott.

Illetve panaszolkodott inkább, hogy az Unió folytat boszorkányüldözést kies hazánk ellen. A haza szót összemosva természetesen a vele egyáltalán nem egyező Fidesszel. De most, hogy épp akkor, az időben egybeesve mintegy, amikor Varga elvtársnő lelépett a színről a rohadt nagy botrány miatt, felemelően lehangoló így ezt az egészet egyben látni. Azt jelesül, hogy amiként a rendszer odafönt recseg és ropog, itt, az alvégeken úgy megy tovább annak szellemében a buli, mintha mi sem történt volna. Semmi egyáltalán.

Így, ha és amennyiben belátjuk, milyen a fundamentuma a nagy, nemzeti lózungnak, ezzel párhuzamosan a nemzetinek nevezett disznóölés maga a bohózat, holott nagyon jól tudjuk, nem annak szánták. Hanem talpaik egymásra lépésének annak bizonyítékául, hogy abban a skanzenben, amelyben a Fidesz az alattvalók életét képzeli és élni engedi, mennyire csodálatos a létezés, hogy ez egyenest a lehető világok legjobbika. És hát nem. Egyáltalán. Viszont ebből is kitetszik, ide le semmi nem szivárog, a bávatagok ölik a disznót és ropják a táncot.

Ez a magyar ugar, hogy Ady Bandit idézzük meg újra és megint, mint akinek százéves szavai egyetlen betű változtatása nélkül aktuálisak ma is. De nevetést ígértem, s lám, a józan ész megint elvitt a ború felé, ám hogy tehetek-e erről, az vizsgálat tárgya kell legyen. Hogy jobb volna-e a barlangom mélye helyett nemzetien disznót vágni, és nem törődni a világgal, az is megfontolandó. De addig is legyen velünk a nevetés, ahogyan Kierkegaard tata tanítja, csak őt meg ma már nemigen olvassák. Ha olvasnak egyáltalán valamit is.