Nemzeti disznóvágás

Ha azt hinné a nyájas olvasó, ennek a Kázmérnak elment az a kevés maradék esze is, ami esetleg valamikor volt neki (feltéve, ha), akkor nagyot tévedne. Mindezzel azonban csupán arra szeretnék bizonyságot adni, nem én hülyültem meg, hanem a világ körülem. Bár, mint tudjuk, az őrület és józanság megítélése szimplán nézőpont kérdése. Ebből fakad, hogy azon, amin magam eltelten mosolygok – na jó, fetrengek a röhögéstől -, mint annak bizonysága, hogy valakinek elment az esze, az épp neki halálosan komoly. Mi több, pátoszos hitvallás.

Ilyen a nemzeti disznóvágás is. Ha ilyenről eddig nem hallottak, akkor most majd fognak, s nem is egyszerűen nemzeti ez a Dezső gyilkosság, hanem egyben a Kárpát-medence legnagyobbja is. Ezt pedig nem az ujjamból szoptam, hanem a hét végén, Győrváron lezajlott esemény szervezői aposztrofálták így a nagy öldöklést, ahol a meghirdetett program szerint közel harminc Dezsőnek kellett meghalnia. Következésképp fröcsögött a vér, és disznósivalkodástól volt hangos a mező és a rét, amit visszavertek a hegyek. Meg a bércek.

Ha ezt a bukolikát el tudtuk képzelni, akkor már helyben is vagyunk. És ami ez után következik, az nem az esemény nagyságának megkérdőjelezése, hanem a nemzeti jelző értékvesztése lenne. Ami fogalom akkor indult el a mélyrepülésben, amikor minden lószarhoz hozzá biggyesztették, így lett nemzeti a dohánybolt és a kiskutya kunkori farka is, mert a Fidesz rezsim ezzel a tévedésben leledző műtakonnyal próbálta és próbálja bizonytani magyarságát és akkora hazafiságát, ami igazából már a Kárpát-medencében sem fér el.

Így lett turulszaros csöpögő takony az életünk. S ha hozzávesszük, hogy a NER-ben a magyar vidék leginkább egy skanzenhez hasonlatos, ahol a lányok és a legények népviseletben énekelgetnek és táncolgatnak reggeltől estig, akkor előttünk áll a Horthy-rendszer idillje, ahová a kollégista fiúk szíve önös hatalmi érdekből visszahúz. S ha azt mondtuk, a magyar falut képzelik el ekképp, akkor annyiban tévedtünk, hogy nem, inkább az egész nyüves országot, amelyben nincsen helye azoknak, akiknek a talpa nem lép egymásra.

És most, hogy elmeséltem az egész nyomorult életünket, csak egészen halkan kérdeznék rá, mitől is lesz nemzeti egy disznóölés. Netán, hogy nemzeti színű pántlikát kötnek közben a disznó csavaros farkára, vagy összegezve és egészen röviden: mi a franc van. Mélázásunk azonban erősen költői, mert tudjuk a választ, amit magunkban hordozunk azóta, amióta Orbán a kokárdát kisajátította, amióta a haza nem lehet ellenzékben, s amióta ez a nemzeti takony előttünk áll bocskaiban és bávatag tekintettel. De, hogy már a disznóölés is, nos, ez delikát.

Érteni véljük azonban a csoportos rituális gyilkosság szervezőinek szándékát és gondolkodását, ami nem egyéb, mint a szervilizmus kifejlett formája. Voltaképp ennél több szót kár is vesztegetni rá, de találunk a programban olyan elemet, ami még tovább lódítja a fantáziánkat, amit nevezhetnénk bízvást asszociatív bázisnak is. Ez a látványosság pedig a disznók sírása közben a boszorkányok üldözése volt (eszünkbe jut a Gyalog galopp), de ezen túl Varga Judit maga. Aki, mielőtt dicstelenül távozott a harcmezőről, egyfolytában ezzel riogatott.

Illetve panaszolkodott inkább, hogy az Unió folytat boszorkányüldözést kies hazánk ellen. A haza szót összemosva természetesen a vele egyáltalán nem egyező Fidesszel. De most, hogy épp akkor, az időben egybeesve mintegy, amikor Varga elvtársnő lelépett a színről a rohadt nagy botrány miatt, felemelően lehangoló így ezt az egészet egyben látni. Azt jelesül, hogy amiként a rendszer odafönt recseg és ropog, itt, az alvégeken úgy megy tovább annak szellemében a buli, mintha mi sem történt volna. Semmi egyáltalán.

Így, ha és amennyiben belátjuk, milyen a fundamentuma a nagy, nemzeti lózungnak, ezzel párhuzamosan a nemzetinek nevezett disznóölés maga a bohózat, holott nagyon jól tudjuk, nem annak szánták. Hanem talpaik egymásra lépésének annak bizonyítékául, hogy abban a skanzenben, amelyben a Fidesz az alattvalók életét képzeli és élni engedi, mennyire csodálatos a létezés, hogy ez egyenest a lehető világok legjobbika. És hát nem. Egyáltalán. Viszont ebből is kitetszik, ide le semmi nem szivárog, a bávatagok ölik a disznót és ropják a táncot.

Ez a magyar ugar, hogy Ady Bandit idézzük meg újra és megint, mint akinek százéves szavai egyetlen betű változtatása nélkül aktuálisak ma is. De nevetést ígértem, s lám, a józan ész megint elvitt a ború felé, ám hogy tehetek-e erről, az vizsgálat tárgya kell legyen. Hogy jobb volna-e a barlangom mélye helyett nemzetien disznót vágni, és nem törődni a világgal, az is megfontolandó. De addig is legyen velünk a nevetés, ahogyan Kierkegaard tata tanítja, csak őt meg ma már nemigen olvassák. Ha olvasnak egyáltalán valamit is.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
4 hozzászólás “Nemzeti disznóvágás
  1. kovacs_ugynok szerint:

    Dikk mán more! A cigányok még mindig lopják a sonkát! :/

  2. hj szerint:

    Nem olyan rossz jelző ez a már mindenre ráaggatott „nemzeti” (még ha Petőfi kicsit meg is sértődik, hogy folyamatosan devalválják a legismertebb versének a címét), mert arra, ami éppen most zúdul vissza a nyakukba, a nemzeti sz@rcunaminál milyen találóbb kifejezés lenne?

  3. polyvitaplex szerint:

    Megpróbálnám keresztezni a sertést és a juhot, így a disznótor egyúttal birkapörkölt-fesztivál is lenne, na ezt csinálja utánunk a többi nép, ha tudja.
    De nem tudja, mert egyetlen magyar böllér többet ér, mint száz, petrezselyemszószon és párolt csigabigán élő külföldi.

  4. Ultron szerint:

    Egyetlenegy disznót kellene csak levágni ebben az országban…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum