Pesty Laci merre vagy?

2023-ban napi négyszáztíz milliót keresett Mészáros Lőrinc. Nem szorozzuk ezt föl évi apanázsra, és nem osztjuk le percre sem, elég legyen annyi, hogy az egyik lap kiszámolta, egy utcán heverő tízezresért csak akkor érdemes lehajolnia, ha a művelettel két másodperc alatt végez. Minden más esetben fölösleges, mert ennyi idő alatt is többet keres a flaszteron hömbölgő bankónál. 2023. lassacskán véget ér, itt hagy minket az idő.

Ilyenkor az ember számvetést végez, visszatekint, összegez, hogy mi a legjellemzőbb a magunk mögött hagyni készülő 365 napra. S bár szervilis széplelkek szerint – mint ahogyan arról tegnap értekeztünk – a gyermek lenne az, vélekedésünk szerint ez a napi négyszáztíz millió és a két másodperc. Ami az országban nagy csinadrattával történik, ezért van, úgyhogy hagyjuk most az egész éven át minket vezénylő morális vagy olykor esztétikai megfontolásokat.

Más szemszögből azokat az összevetéseket is, hogy ezzel szemben mennyire növekszik a szegénység, hogy milyen lepusztult állapotban van cuzammen az ország, milyen kietlen egy pusztaság ez az egész. Mert azt ismerjük, és napra nap meg is énekeljük, miközben a háttérben ömlik Mészároshoz a napi négyszáztíz millió. Illetve a többiről még nem is beszéltünk, akiknek az ország pénztára szintén úgy van nyitva, mintha a sajátjuk lenne.

Minden, ami év közben történik, Orbán akármely delirálása, Szijjártó toporzékolása, Novák hatvannégy foga, a valóság eltagadása a kicsiktől a nagyokig bezárólag mind ezért van, s hogy nem foglalkozunk vele minduntalan, azért történik, mert nem lehet egyfolytában arról írni, hogy Mészáros – és a többi – aktuálisan mennyit kapott a közösből, kinek mit vettek a pénzünkön. Mert olyan ez, akár egy megállíthatatlan patak az erdő mélyin.

Az év során egyszer bicsaklott meg csupán ez az egész rózsaszínű történet, a nyári nagy jachtozással, amitől a népek – nem sokan, de azért mégis – elkezdtek fölhorkangatni, ahogyan nézhettük a hatalmas jachton zajló óriási utazást. Ez valahogyan elért a központi bizottsághoz is. Persze, hogy eljutott hozzájuk, hiszen mindent mérnek, és ehhez képest számítják patikamérlegen a propagandát, úgyhogy megtalálták Pesty Lászlót.

Nem kell őt bemutatnunk, vagy különösebben felemlegetni a nyáron történteket, mert már akkor arra intettem az én nyájasaimat, hogy ne higgyenek neki. Most pedig már meg sem szólal, a mese befejezetlen maradt, pedig milyen nagy hangon indult. A Mészáros-jelenségről, az orkokról, hogy már akkor is bűzlött, hogy egyrészt elterelni óhajtanak más aljasságokról, másrészt pedig, hogy Mészárost így távolítják el Orbántól.

Hogyha ő tudná, biztosan nem engedné ezeket a dolgokat. Ez volt a néplelki háttér, de időközben a felmérésekből az is kiderülhetett, a magyar nép ezzel sem törődik már igazán, Mészáros nem veszélyezteti a szavazatokat. A forradalmár Pesty tehát elhallgatott, és az a média, amely akkor egymásnak adta-vette a manust egy-egy interjúra, mint valami rossz szatyrot, most elfelejti megkérdezni tőle, amit igazán kellene, hogy akkor most mi van.

Hogy a Mészáros már smafu, hogy nem orkszerű vadbarom, vagy mi változott a megítélésében, illetve a róla rendelt kommunikációban, hogy rendben lévő most már minden. Mindemelett az ország állapotáról nem csak ez a mesébe illő és minden bizonnyal nem egészen törvényes gazdagodás, hanem a róla való hallgatás is nagyon sok mindent elmond. A hírt közlő lapban a kommentek, hogy belefáradtak már, és minek is idegeskedni is egyáltalán.

Így, ha az elmúlt esztendőre úgy igazából visszatekintünk, akkor a legnagyobb fejlemény benne a mindent megülő közöny. A hiábavalóság érzete, amikor nem csak azt jelentik ki egyre többen, hogy minden fölösleges, hanem azt is, hogy nincs értelme semminek sem. Nagy valószínűséggel ezért hallgat most Pesty, akinek e hír hallatán kellene a leghangosabban ordítania, ha következetes volna, ezzel szemben hallgat. Mert akkor sem gondolta komolyan.

Mint ahogyan semmit sem gondolnak amúgy komolyan. Fölépítettek egy illékony álomvilágot kereszténységgel és családdal, nyugdíjasokkal és a többivel, akikre hivatkozva akasztanak hasba mindenkit, hogy amiként én is teszem, ne arról legyen szó egész éven át, hogy a NER arca, a szinte beszédképtelen stróman naponta négyszáztíz milliót keres. Amitől hangosan kellene ordítani, ám ehhez képest olyan csönd van, mint egy ködülte temetőben.