’Táncköszöncse

Szabadulóbulit tartott Budaházy Gy., a nemzet dédelgetett terroristája május elsején, a valaha volt munka ünnepét használva fel erre. A nemzeti oldal közös győzelmének nevezte, hogy Novák álelnök megkegyelmezett neki, valószínűleg felsőbb utasításra. Hogy Budaházy mit gondol, az az ő nyomora, a nemzeti oldalé viszont az, hogy a tudósítások szerint csókolgatták és ölelgették a rajongói, így egyben minősítve is a nemzeti oldalt. Az eddig a narratívában a Fideszé volt, vagy maga a Fidesz volt az, ilyképp kiderült, amit amúgy is tudtunk, hogy egy brancs ez, bármennyire is próbálják tagadni.

Eddig nem tudtuk, hogy Budaházynak rajongói volnának, vagy ha nem voltak, most már lettek, bár nem világos, mit ünnepelnek benne, hacsak nem az erőszakot. Savas bácsik, esernyős-kardos matrónák idolja lehet ő, akit Novák álelnök a szerencsétlen Ferencre hivatkozva engedett szabadon, meg sem engedve a szerencsétlen pápának, hogy tiltakozzon ellene vagy kikérje magának. A világ józanabb fele egyébként úgy értékelte a Szentatya látogatását, ahogy magunk is láttuk, hogy ez nem volt egyéb, mint Orbán hatalmi legitimációja és pár szavazat begyűjtése, mert a kampány örök és soha véget nem érő.

Budaházynak ezt a csűrdöngölést jelentette a munka valaha volt ünnepe, ami dátumot és napot mindenki világlátása és gusztusa szerint értelmezett az úr 2023. évében, Gyurcsány például úgy, hogy Orbán elvette a munka becsületét, ami azt tételezi, hogy valaha volt ilyenje neki. Idealista álláspont, de nem szállunk vitába vele, mert nem olyan időket élünk. Csak elképzeljük ezt az időt a múltnak megfelelően, hogy vonultak volna a dolgozók az emelvényen kalapjaikkal integető nagyjaink előtt, a sok kínai, thai, és más vendégmunkások, hogy nagyjaink ott hasonlottak volna meg kalappal a kézben a lufik alatt.

De ez egyáltalán nem biztos. Ők lehet, hogy épp ezt akarják, ha akarnak egyáltalán valamit a lopáson kívül, amire újabb bizonyság, hogy Ferenc látogatása és a majális takarásában elindult Mészáros gigabankja, amit évtizedes, sziszifuszi munkával rakott össze neki a NER élcsapata. Valahol ez is munka, ők tehát ünnepelhettek volna, mégsem tették, mert drága nekik a virsli. Május elseje egyébként annak is a boldogsága volna, hogy csatlakoztunk az EU-hoz, de az akkori eufóriát mára a protkók csattogtatása váltotta fel. Már a pénz sem jön, mert ezt is elcseszték, és az ilyen Budaházy-féle nemzeti vonal menekülne is belőle.

Az EU-ban túl világos van, nem való az a nemzetieknek. A csatlakozás évfordulója ilyképp és ezért mintha nem is lett volna, kivéve a Momentumot. Ők egy EU-s zászlót tűztek ki a karmelitai kordonra bevéve és meghódítva azt, és még csak könnygázt sem kaptak a képükbe, tehát boldogok is lehettek volna, bár nem tudható, azok is voltak-e. Hadházy képviselő egyébként, aki a kordon elleni küzdelem vezéralakja, az ünnepi napokat arra használta fel, hogy számos építkezést felkeresve dokumentálta, azoknál nincsen kordon, azaz, a Karmelitánál sem kellene, és mégis van. Más lehet az ok, vonta le a következtetést.

A kérdés most már csak az, kinek és mit szeretne bizonyítani a nyilvánvalóval, mert nekünk nem szükséges, azoknak meg tök mindegy. Ők azt zárnak le, amit csak akarnak, mint ahogyan az elhíresült lombkoronasétány megálmodója is, Nyírmártonfalva polgármestere, aki az immár Európa-hírű műalkotáshoz tiltotta meg a bejárást azt híve, így majd nem röhögnek rajta, pedig fognak. Vagy ha nem, akkor az elborzadás miatt, bár már azon is túl vagyunk, illetve azok, akik egyáltalán hallottak róla. Nincsenek túl sokan, mert a NER tömegbázisához csak szűrt információk juthatnak el a sikerekről és pátoszokról.

Ilyen volt az is, hogy Novák álelnök sós stánglit sütött a pápának útravalóul saját kezűleg. Azzal a kézzel, amellyel annak idején seggtörlővel pucolt ablakot, ilyképp mindkét színdarab azt volt hivatott bizonyítani, hogy ő még mindig a nép egyszerű gyermeke. Gyalázatos színjáték ez, mint ma már ez egész életünk, ahol mindenki azzal foglalkozik, régen minden mennyivel jobb volt. És itt a kádári felvonulásokra emlékeznek, virslire meg sörre, a ’táncköszöncse dalra és az akkori hazugságokra. S hogy azt szebbnek látják, mint a mát, mindent el is mond a jelenről. Hogy egy Budaházyt ölelgetnek, az indokolja a kép sötétségét.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
2 hozzászólás “’Táncköszöncse
  1. cyr45 szerint:

    „Novák álelnök sós stánglit sütött a pápának útravalóul saját kezűleg.”

    Erről egy réges-régi (még a ’60-as évek végéről való) pesti vicc jutott eszembe, egyszerűen képtelen vagyok nem megírni!:-)

    Izraelben egy nagy, országos vetélkedő zajlott, sok ezer résztvevővel, de a nyeremény titok, a résztvevők sem ismerik.

    Végül kialakult a végső mezőny, majd a három dobogós győztes is, következett a díjátadás.

    A harmadik díj egy luxusautó.
    A második, és első helyezettnek
    fogalma sincs, hogy -ezek után- ők mit fognak kapni?…

    A második díj egy szép nagy torta!
    A díjazott feje lilává válik, és nem érti a dolgot, rá is kérdez, hogy ez hogyan lehetséges?…

    Az átadó viszont megmagyarázza:
    Kérem, ezt a tortát nem akárki sütötte, hanem maga Golda Meir!

    A második helyezett viszont nincs ettől elájulva, és dühében azt válaszolja: Tudja mit? Töltsön maga egy éjszakát Golda Meirrel!

    Mire a díjátadó: Nem tehetem, mert az az első díj!:-))

  2. miki1950 szerint:

    Hadházy mentségére.
    Próbál valamit, aminek van média visszhangja .
    Ez kevés, de több a semminél.
    Rezeda is ezért ír eminensen.
    Sajnos sokkal kisebb eléréssel.
    Adott helyzetben mindkettő lehetne hérosz.
    De nem adottak a körülmények, ezt vagyunk kénytelenek elfogadni, tesszük ami tőlünk telik.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum