A kolbász-hadművelet

A magyari ember húsvétkor – mint akármely ünnepen, de köznapon is – zabál. Természete ez már neki, ha Arany Családi köréből veszünk ideillő, képet „Szavuk sem igen volt azalatt, míg ettek”, innen is látszik, hogy korokon, téren és időn átívelő tulajdonságunk ez nekünk, és talán ez is mutatja a kedves vezető bájos, náci kitételét a tiszta-fajúságunkról. Mint akik nem keverednek más, nem übermensch népekkel, akik még zabálni sem tudnak úgy, ahogyan kell. Mindezen túl már a beleink megtömése is „hadművelet”, miként Orbán előadta a kisonokákkal végbevitt akciót a pékségben, a disznóól mellől.

Mikor is ládaszám vitték haza közös erővel a kenyeret, kalácsot, húst és kalbászt, főzték a sunkát az üstben. Mindebből kitetszik, ez nagyon komoly, nagyon magyar és nagyon lehangoló világ, de benne élünk mi is. Ilyképp az ünnep múltán visszaemlékezve az előtte történtekre, a kordonbontástól véres fejű Hadházy képviselőre, akinek a történetét mindjárt előadjuk, nem ereszt minket a gondolat, hogy ezek szerint ki a magyar (húsvétkor, aki zabál), s ki nem. Olybá tűnik, hogy aki nem hordja haza talicskaszám az eledelt, az sem lehet tiszta-fajú, mindenféle libsik, bolsik ezt nem tudják. Esetleg nem telik nekik rá.

De akkor annyit is érnek, ám ez egy másik útja a nem-magyarrá válásnak, mert ezen a ponton jut eszünkbe – s mint kitetszik, egyáltalán nem véletlenül – az a történet pár év távolából, mikor is egy László Petra névre hallgató mélymagyar asszony menekülteket és azok gyerekét rugdosta a haza védelmében. Ezzel megelőzte a korát, elébe ment a kedves vezető stratégiájának, taktikájának, és az ebből kiforralt náci ideológiájának a tiszta fajúságról. Innen nézvést, hogy Orbán ilyen lett, az is csak a népléleknek való megfelelés, ebből fakadóan pedig hatalmi játszma, mint azonban minden is az.

Ám olykor elfajulnak a dolgok. Mert most a tavaszon Tatabányán már ukrán menekülteket rugdostak a mélymagyarok, pedig ők se nem turbánosak (kendősök), és a bőrük is olyképp fehér, mint a miénk. Viszont nem magyarul beszéltek, azaz, idegenek. De látszik mindebből, hogy a magyar néplélek kibimbózott és virágzott, s akit idegennek ítél, abba belerúg, mint a rendőr Hadházyba a kordonbontáskor, amiről szintén tudomást szereztünk, pedig a hatalom nem nagyon akarta. A közösségi oldal azonban tele volt a jól táplált fejű tulokmagyar rendőr képével, aki Hadházyt rugdosta, mint László Petra az arabot.

Mindebből kitetszik, hogy a NER tizenharmadik évében már vannak külső idegenek és belsők is, amennyiben, aki nincs velük, az nincs, s nagyon jól illik ebbe a képbe a legutóbbi kormányinfó, amelyen a bárgyú képű Gulyás Gergely nemes egyszerűséggel a komplett ellenzéket hazaárulózta le, akik így már nem is tekinthetők magyarnak. Beléjük rúgni tehát nemcsak lehet és szabad, hanem hazafias szempontból szükséges is. Így én nyájasom, ha netán túl nagy lenne a szájad, te is kaphatsz a vesédre akármely harcos nyugdíjastól, a NER fejlődése ebbe a szakaszba ért, amikor egyre agresszívabb, és az fokozódni fog.

A fasizmus már csak ilyen, mit lehessen tenni. Mert amiként a kedves vezető már a nagy zabálást is hadműveletként adja elő, az egész kormánya és rajongótáboruk harci lázban ég, az idegennek tituláltak ellen pedig nem átallanak erőszakot alkalmazni, és az az idegen, akit annak kiáltanak ki, akkor a történet a vége felé kezd közelíteni. Ám sajnálatos módon a végkimenetelt ugyan nem látjuk, viszont erősen sejtjük. Mondhatnánk azt is jámboran, várj a sorodra, előbb-utóbb lerúgják a vesédet neked is, de ez nem pálya és nem vigasz, ellenben olyan rögvaló, amitől föláll a szőr az ember hátán.

Így múlt el az ünnep ebben az évben, kolbász-hadművelettel és kilátástalanul. A fiúk locsolkodtak, a lányok visongtak a népviseletben, ahogyan a kormányszóvivő is megjelent a képeken ebbe öltözve, és azt írva a téboly alá, ilyfajta ruhákat ifjak és vének egyként viselnek a NER-ben. Kitetszik, ő sem ebben a világban él, már csak az hiányzott, hogy kijelentse, aki ilyet nem ölt magára, az idegen. Itt még nem tartunk, esetleg jövőre majd, amikor ezekkel együtt jelenthetjük ki, ez az éjszaka sosem ér véget, és nem is tévednénk nagyot. Így megyünk bele a nyárba, amikor a legények majd kaszával látnak neki az aratásnak.