Kampec dolores CXIV. – Loccsantó idő

Még alig is múlt el a karácsony, még ott rejtekezett a faluban a tél, ami meg előtte épp most közelített, azaz egymásba folyt az idő, ahogyan ez a szokása neki, és Béla alig is kívánt boldog karácsonyt a fröccsök urának, tehát éppen hogy, amikor úgy ment el a tél, hogy voltaképp ott sem volt, és máris zörögve és csattogva, a Szentháromság térre befordulva érkezett meg a tavasz. Mint valami termetes ekhós szekér az idők mélyiről, rajta a kellékek, a bomlani készülő rügyek, a virágok visszatartott illata, és az a különösen kék égbolt, ami maga alá gyűri a szürkeséget, és holott valami újjászületésről és megfiatalodásról beszélnek vele kapcsolatban, akik csak felszínesen ismerik, de a horizont mögött, ahol mélybe fordul a szín, majdnem lilába a dombok alatt, más sincsen benne, csak a végtelen.

De mégis tavasz volt az, ami eljött a faluba, mert más mi is lehetett volna. Ezt követelte a konvenció és a csillagok járása, amiből kitetszik, hogy miképp a megszokás, úgy a törvények, a csikorgóan utazó égitestek mind okozták azt, ahogyan Béla ült az ivóban, és csuklyás szemeit az ablakon túlra szegezve, és meghallva, ami benne amúgy is tört fel a mélyből, hogy fülelt a csönd, egyet ütött, fölkereshetnéd ifjúságod, így, s ekképp hallotta meg Béla a rigókat, a cimboráit, akikkel olyan jókat szokott diskurálni a fa tetején. És hívták most is erősen, meghányni és vetni a dolgok természetét és alakulását, vagy csak pletykálni vénasszony módján, ilyképp ők voltak azok, akik Béla eszébe juttatták a duplagyűrűsöket, a bánatos szeműeket és a locsolást, ami jár nekik, várják is, csak erősen tagadják.

Fölállt Béla hát székéről az ivó gyomrában, fölegyenesedett, fölmagasodott, és szólt a fröccsök urának, hogy vödröt ide, mert locsolok, indulok a fehérszemélyekhez öntözni őket, mint a tűzoltók a tüzeket, kertész a palántáit, és az Úr a mezőket. Fogta hát csörömpölve a vödröt, tette bele az éltető vizet, hogy a fröccsök ura csodálkozott módfelett, hogy mit akar a barátja, aki lényegénél fogva amúgy soha nem akar semmit, hogy mik ezek az elszánások benne, amiről azt hitte, hogy rég kiveszett, de ezek szerint benne maradt mégis, figyelte, hogy mit csinál, hová indul, de legfőképp hova jut, milyen régen felkeresett szegletébe a világnak, oda, ahol a többi emberek vannak, de ő már évtizede nem járt azon a tájon. És látta ám, Béla készen áll arra, hogy egy legyen megint közülük.

Fogta a vödrét Béla, indult a világba bele, kilépett az ivó elé, a Szentháromság térre, aminek túlfelén a duplagyűrűsök indultak a harangját kongató templomba, a bádogbános karmai közé hamis pátoszokhoz, és Béla gondolta magában, kimenekíti őket, megmenti egészen. S ahogy az ünneplősbe öltözöttek, mintha sírjuk felé meneteltek volna, úgy haladtak a csalfa misére mosoly nélküli arcokkal, örömtelen szívvel, mélyen barázdált arcokkal, ami árkokban megült az évtizedes por, az idő, Béla maga sem tudta, honnan tért vissza belé, a karjaiba, lábába és fejébe az valaha volt ifjúság, olyan acélosan, mint egy gyorsvonat, vitte a vödrét vízzel tele, és alig is kért engedélyt, hogy szinte semennyire, és már borította is a vizet a duplagyűrűsök menetére, mint a legények másutt a múltban vagy tán a jelenben is.

És látta ám Béla, hogy miként röpül a víz és készül csattanni a duplagyűrűsök menetén, az arcokon mindeközben föltűnik egy halvány mosoly, az ifjúság emléke, a sivalkodásoké és futásoké, de ezt már a test nem engedi, így a lélek lesz az, amit célba vesz, de Béla látta ám, hogy amiként a víz célba ér, a ráncok mélyiről azonmód mosódik ki az idő pora, így a duplagyűrűsök szempillantás alatt, és csak villanásnyira ugyan, de ifjulnak meg, és már nevetnek is, fiatalon gurgulázva, ahogyan az ondolált hajukból csöpög a víz, és nem látszik a lilás-őszes színe sem, hanem csak a nap incselkedik rajtuk, és egy pillanatra minden kivirul, de csak alig, épp. De Béla érzi, hogy megérte, mert olyan örömöt látott röpke időre, aminek már rég nyoma sem volt a faluban, ám most idekacsintott megint.

Nézte az egész falu, az olajos hajúak, a protkósok és a műanyag dömperes aprónépek is, ahogyan Béla vize nyomán történik a csoda, hogy a duplagyűrűsök mások, mint mutatják magukat, mert bennük is virít még a kikelet, amit a világ becsomagolt és eltakart. És azon is csodálkozhattak, amit már rég feledtek, hogy azoknak is jár az öröm, akiktől a megszokás ezt elvitatta, hogy nem kellene feltétlenül úgy lennie, mint ahogyan van. Így csapott össze a tavaszban a megszokás és Béla időt visszagörgető ténykedése, és látták ám, hogy egy kicsit, igazán csak egy pillanatra kivirul a megsavanyított világ, hogy a gondok máshol vannak, már majdnem visszaköltözött az élet a faluba, amikor megszólalt a templom harangja, és a duplagyűrűsök olyanok lettek újra, mint voltak, és arcuk redőibe visszaült a por.