Matatás a tésztában

Orbán Viktor pékségbe vitte a kisonokákat. Mészáros gázos azon pékségébe Felcsúton, amely jórészt európai pénzből épült és szépült, ilyképp azt nem tudjuk, hová vitte volna a nemzetvezető az örökösöket, ha megállítja az EU-t. Maximum sétálni a budi mellé. Orbán egyébként már ripacsnak is rossz, meglehetősen unalmasak azon közlései, amelyek a stratégiában azt a szerepet játsszák, hogy egy vagyok közületek, s bármi hihetetlen, nekem is van luk a seggemen. Bár ez utóbbit már önmaga sem hiszi teljesen, később majd kiderül.

Egyébiránt másnap kalbászt is vett ugyanaz a kis csapat, vezetőjük pedig, a tekintetes nagyméltóságú elégedetten állapította meg a kisonokákról, hogy parasztgyomruk van. Ilyképp ez a bukolikus idill beleillik a helloröfivel megkezdett vonulatba, onoka, disznó, egyre megy, mindannyian csak szereplők Orbán bábszínházában, amelynek ez a darabja az egyközületek sorozatba tartozik azzal a nehézséggel, hogy a magyar talpasjobbágy nem visz haza kosárszán kenyeret, kalácsot, sonkát és húst, míg azonban az istenük igen.

Hiába, nagy a család, bő a rokonság, még szerencse, hogy mindahány a saját lábán áll. A kisonokák még nem, de ők e két nap alatt bejárhatták a birtok egy szeletkéjét, később majd megismerik a földeket, kastélyokat, egyebeket is. Mindemellett ez ma már nagyon sajnálatosan egészen természetesnek tűnik, és a színjátszás e fejezete nem is ezért érdekes, hanem, ahogyan a csipet csapat betódult a pékségbe, s amiként ott viselkedett az ott dolgozók bárgyú mosolygása közepette, holott ki kellett volna hajítaniuk a látogatókat.

Nem tették, hogyan is tették volna, hiszen a nagyságos úr tért be, s ha Mészárosé az üzem, akkor az övé is, ennek megfelelően pedig azt csinál ott, amit csak akar. Mint ahogyan az egész országgal is. Amit tehát a pékségben kicsiben látunk, az mindennek a képe, Orbán uralma maga. A képen, amit van szerencsénk látni, a méltóságos úr a munkás zöld dzsekijében födetlen fővel, a kisonokák szintén mindennapi cuccban, ráadásul a nyers tésztán matatnak, mintha a nagyi konyhájában volnának, holott jól láthatóan nincsenek ott.

Régóta létezik már minálunk a HACCP minőségbiztosítás, amival a porbafingó magyarokat nem győzték zaklatni, és zaklatják még ma is. De amit Orbán csipet csapata művelt, az ellen még a szépemlékű KÖJÁL is fölemelte volna a hangját, most azonban jól láthatóan senki sem. És nem azért, mert a hatóságok slendriánok lennének napjainkban, ó, egyáltalán nem, csak a jelek szerint a szigor nem mindenkire egyként sújt, sőt, valakire meg egyáltalán. Vannak egyenlőbbek, illetve ezen túl törvényen felül és kívül állók is bőven.

Az előírások szerint utcai ruházatban szigorúan tilos belépni a munkaterületre, és térdhosszúságú köpenyben kellene lenniük az itt tartózkodóknak, valamint hajhálót kellene viselniük. A hajat és amennyiben kockázatot jelent az arcszőrzetet teljesen el kell fedni, a védőfelszerelés cseréje során ügyelni kell, hogy a védőruházatra ne kerüljön hajszál. A fejfedőnek teljes mértékben el kell fednie a füleket. Elszennyeződött védőruhát étkezőhelyiségbe és üzembe lépés előtt le kell cserélni.

Nos, ehhöz képest a kisonokák játszós cuccban gyurmáznak a tésztával, s mint már emlegettük, a nagyméltóságú abban a zöld mellénykében leledzik, amiben amúgy disznót ölni is szokott. Más apróságokra oda sem figyelve annyi állapítható meg, nincs az a szabály (törvény) amit meg ne szegtek, át ne hágtak volna, rosszkedvünk, mi több, felháborodásunk tehát jogos, mert nincsen rajtunk az a birkaszemüveg, amely segítségével idvezült képpel tudjuk lefetyelni a szart a képünkről, amit Orbán a lukatlan seggével ürít oda.

S ha most azt vetnék a szememre, hogy pikkelek a főméltóságú úrra, ezért kekeckedek ilyen semmiség miatt, akkor arra az volna a válaszom, hogy ad egy: igen, pikkelek rá. Sőt, ennél sokkal élénkebb negatív érzéseim is vannak feléje. Ad kettő: ez nem semmi, hanem ez a minden, mert ebben az egész nyomorúságos életünk benne van. Az jelesül, hogy Orbán tényleg a képünkbe szarik, miközben úgy jár-kel az ország minden szegletében a pereputtyával, mintha minden az övé volna. És nagy valószínűséggel így is van.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
8 hozzászólás “Matatás a tésztában
  1. hj szerint:

    Én ebből a kedves, lehánynivaló „Önök kérték, mi teljesítjük” opusból hiányoltam egy felpántlikázott nyakú báránykát – a csomagtartóban a gumicsizma mellé beállítva –, amit a gyerekek a kalács- és kolbászmajszolás közben időnként megsimogathattak volna.

    • polyvitaplex szerint:

      A gumicsizmán először én is meglepődtem, de az fontos kellék, anélkül nincs operatív irányítás. És a húsvéti boltjárás abszolút operatív munka, kolbászhadművelet, persze szigorúan békepárti alapon.

      • kovacs_ugynok szerint:

        Ne hülyéskedjél mán! Ha nekem lenne pínzem 70ezer forintos (még infláció előtti ár) gumicsimmára, én is mindig abban járnék. Hátha elromlik még a garancia lejárta előtt, és akkor kicseréltetem újra. 😉

      • hj szerint:

        Igen, én is most kaptam kedvet egy pár gumicsizmához (mert jól illik a kalács mellé), csak ahogy Orbán Viktornak nem, úgy nekem sem férne el a lakásomban, viszont nekem még autóm és nemkormánygépem sincs, ahol tarthatnám.

  2. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Ebben a tötténetben az a szomorú, hogy ennyi tehetséggel a Győzike elvtársa sokkal sikeresebben vezetné szorgos népünket a győzelemre. Mert ugye a család az első..🤣

  3. kovacs_ugynok szerint:

    Igen, ez való neki, az unokázás, és nem egy ország „vezetése”. Szóval, részemről szívből kívánom neki, hogy hagyja ott a politikus létet, és foglalkozzon inkább az unokákkal!

    Mellesleg a HVG-n (amiről nem mellesleg kitiltottak a nem éppen kendőzetlen véleményem miatt, hoppácska!) ma a sonkafőzésről készített kép látható. Hát, az a sonka akkora, hogy kilóg az üstből is. Nem tudom úgy térdtől lefelé hogyan fog megfőni, de „nágy á csálád, visz a nígy kerík… (Füstifecskék, Szereztem Pesten kéglit)”, mindenkinek jut, és nekik így is jó lesz. 😉

    A „drága” (szó szerint) mini elnöqrnak, és mindenkinek aki szereti, meg küldöm az idevágó Füstifecskék számot Húsvét alkalmából:
    „Pácolj még!

    A hentespult előtt sonkára várok
    feltett az asszony otthon főni babot.
    Elég a diétás étkezésből!
    ma végre bőségesen falhatok!

    De nincs pulton csak a disznónak a feje.
    Sehol egy sonka! Csak álltam sírva!

    Szemébe mondtam a hentesünknek,
    hogy mirt nem nézett friss áru után.
    Azt mondta, nézett, csak kell kicsit várni
    Ma vágott malacot pácol a pulyám!

    Szaladt is hátra a fickónak a neje,
    ahun a srácnak a fülibe súgta, hogy:
    Pácolj , gyerek, pácolj még
    Csak a két kezed járjon mint az ipari gép!
    Gyerek pácolj gyerünk pácolj még!
    Ezt füstölés nélkül is elviszi a nép,
    olyan szép, s úgy várják rég.
    Olyan szép! Hát pácold még!”

  4. Kalifaszi Guszti szerint:

    Ne irigyeljétek a miniszterügynök elvársat! Kívánságainkat teljesítendő, majd abba a gumicsizmába állitja a birka két hátsó lábát.

  5. polyvitaplex szerint:

    Remélem, hogy amikor a Búzakalász 66 emberei Váradi András földjéről elvitték a birkatrágyát, másik csizma volt a lábukon. Vagy ha ugyanez, legalább slaggal lemosták, mielőtt a kalácstésztát dagasztották.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum