Papa a magasban

OV nagyméltóságú úr tegnapi szíves közlése szerint mini kormányülést tartott a várában, amiről képeket is kaptunk általános megolvadós elalélásunkra. E képek tanúsága szerint nem ülték körbe az asztalt mindenféle emberek, pintérek, rogánok és más hasonszőrűek, ahogyan azt megszokhattuk, amikor a négyszögletes asztal lovagjairól kapunk felvételeket, ahogyan csüngenek OV nagyméltóságú úr ajkain, mint gyümölcs a fán. Hanem egy kisonoka bújt nagy, kerek szemekkel hősünkhöz annak húsos lábait átölelve, azaz, nem átallott politikai pedofíliát elkövetni a saját vérével sem. Bajaink vannak a hellyel és a kisonokával is.

Ő szegény nem tehet semmiről, de majd, ha egyszer felcseperedik, és forgatja a családi fényképalbumot, nem tudja majd mire vélni a dolgot, mit keresett ott, és miért vált ennek a dagadt bácsinak – aki állítólag a nagyapja – bábjává ő is. A kelléktárban nem egyéb, mint akármely idegen óvodás, akikkel a nagypapa más alkalmakkal fotózkodott, hogy lényének gyengéd oldalt adjon, de ezek balul sültek el. Ahogyan az is, amikor menekült gyerekek kerültek hasonlóan megalázó helyzetbe egy politikai játszmában, aminek a célja szavaztok szerzése. Ezek a képek ilyképp céljukat tekintve egy zacskó krumplival érnek fel.

Láttunk már egyébként nyáridőn a híres várbéli erkélyen méltóságos kisonokát háromkerekű biciklizni is, amiből az egyik aspektus a fenti, hogy azért nem kellene a saját vérét ilyesmire használni. De, amikor eszünkbe jut, hogy OV nagyméltóságú úr ugyane falak között szaladgált már koviubis üveggel, sőt, fotózott – illetve a stáb – piros lábaskát is, amelyben a titokzatos vacsora rejtezett, akkor érünk el oda, hogy a vár, annak erkélye és a nagyméltóságú úr nyüves életének viszonyrendszere jusson eszünkbe, hogy ő bekvártélyozta oda magát, sajátjaként kezeli, tán még házi papucsa is van a nehéz tölgyfa íróasztal alatt.

Holott, és erre emlékezhetünk, az lett meghirdetve, hogy ez egy miniszterelnöki munkahely, az ország legfontosabb irodája és szobái, amiket annak rendje s módja szerint még szenteltvízzel is meghintettek. Ehhöz képest mint valami lakás vagy nyaraló, téli szálláshely funkcionál, amit szőrmentén még lehetne is, ha nem az volna a végeredmény, hogy ez az alak ezt az egészet a sajátjának tekinti, úgy lakja és lakta be hatalmas termetével a tereit, mintha itt született volna, és valami beteges ragaszkodás mutatkozik abban is, amikor magasrangúnak gondolt vendégeit kicipeli a teraszra, és mutogatja nekik a panorámát.

Hogy na, milyen klafa helyen lakok. És ezért szoktak itt, az erkélyen mulatságok is lenni, amikor a rajongó művész urak és hölgyek egy kis Kossuth-díj reményében dalolásznak és hegedálnak ez erkélyen, ami szintén nem egy miniszterelnöki iroda funkciója volna, hanem inkább az otthoni úri szaloné. Olyan azonban nincsen. Itt van, itt érzi otthon magát hősünk, amit mutat az is, hogy szombaton ide jönnek hozzá az onokák vastag lábait ölelgetni, és nem a Cinege utcába vagy a felcsúti dácsába. Valószínűleg a kedves gyermekek sem azt mondják, hogy gyere kicsim, elmegyünk a papa dolgozójába, hanem, hogy meglátogatják őt.

Mintha otthon, és talán egészen is, és ettől van az, hogy gyerek ide vagy oda, fölfordul az ember gyomra, mert ugyanazt az attitűdöt látja, mint amikor meghallotta, hogy a kedves vezetőnek harminc éve szokása repülővel meccsre járni. Voltaképp itt érünk körbe, itt válik világossá ez az egész, évtizede kezdődött NER dolog, amely nemcsak az ország kirablásában, hanem komplett ellopásában manifesztálódik, amikor az ország épülete az övé, ahogyan a költségvetése is, mezei, gyárai, vodafonjai, kompletten minden. A kisonoka a várban a papánál már csak hab a tortán, a viszonyok infantilisan gusztustalan mutatványa.

A gyereket sajnáljuk, a nagypapát megvetjük, ettől jobb nekünk egyáltalán nem lesz. De nem is ez a cél, hanem a dokumentáció az utókor és a tekintetes bíróság, valamint dolgozó népünk lelkiismerete számára. Mert ők azok, akik ebben a pedofíliában nem a saját sorsuk kilátástalanságát, hanem azt látják, amit láttatni akarnak velük, mégpedig, hogy nézd azt az édes kisgyereket, hogyan öleli a nagyapja lábát, meg kell őket zabálni. Nem, egyáltalán nem kell elalélni a látványtól, hanem helyén kezelve könnyet ejteni a politikai fertőben élő gyerekért, aki játékszer. És magunkért is, akik szintén azok vagyunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum