Orbán és a Himnusz

Szereti az ember, amikor a Fidesz élharcosai valami aktuális nap, ünnep, évforduló vagy csak épp vasárnapi szemfennakadástól ihletve megszólalnak azzal a küldetéstudattal, hogy nekik most valami baromi nagyot, felemelőt és örökbecsűt kell mondani. Rengeteg nap van a naptárban csurig izgató feladatokkal, várjuk már, amikor például március 14-én, a Nemzetközi Pí Nap alkalmából nyilatkozik meg akármelyikük Gyurcsányig eljutva a tizedesvessző utáni számok sorolásában. Mivel mindig, mindennek ez a vége. Esetleg Brüsszel. Tegnap a magyar kultúra napja volt, így e tárgyban hallhattunk előadásokat kifulladásig.

Ez különösen pikáns, hiszen a Fidesz (és élharcosai mind) köztudottan kultúraellenesek, illetve a sajátjukat tartják kizárólag annak, amiről viszont rendre bebizonyosodik, hogy nem az. Hiába kínlódnak, soha nem jön össze, aminek elsősorban morális, ebből fakadó esztétikai, és végül kulturálatlansági okai vannak. Nem ujjal mutogatva a legkreténebbekre a mancsaftban, de kiderült, hogy még ők is a Himnusszal kelnek és fekszenek. Sőt, olyik még álmában is dudorássza, ha csak el nem felejti a szöveget egészen, és nem kénytelen olvasni azt (ha tanult ilyet). Mint Orbán doktorminiszter is annak idején kamerák előtt például.

Még az első versszakot sem tudta. Nos, ehhez képest tegnap egy komplett műelemzést kaptunk tőle, persze az ő olvasatában, amelyben a mű alkalmat ad arra, hogy mint mindenhonnan, innen is Brüsszelhez jusson el, pedig Moszkvába időszerűbb volna. Nem élcelődünk mi doktorminiszter urunkon, mert arra ő nem méltó, csupán azt vizsgáljuk, mit akar nekünk a művel üzenni akkor, amikor fingja sincs annak tartalmáról. Ezért nem lepődünk meg, csak elszomorodunk, amikor arra jut, hogy ő ugyan le nem térdel a futballpályán, és mindezt nekünk kultúrálissan adja elő, ami a csövön kifér, szügyig.

Kiinduló tételünk a mindenáron hatalmasat mondás az ilyenkori szónokok részéről, aminek a hatásmechanizmusa az, beszélj össze mindenféle hülyeséget, amit a bamba magyar úgysem ért (az előadó sem nagyon), és legott elájul a kocsmában könyökölve, hogy de okos is ez a mi miniszteres urunk. A szándék talán nem ez, de a végeredmény igen. Mert mit is várhatnánk attól, akinek lövése sincs beszéde tárgyáról, csak egy bizonyossága van, bárhogyan is libsizni, bolsizni, tutulni a gyűlöletet, mert ha mást nem is, ezt talán megérti a bamba magyar, és fogatlan szájával fölordít, hogy csak a Fidesz, éjjen Orbán Viktor.

Ilyképp hiába is várnánk, hogy a magyar kultúra napján magyar kultúráról essék szó. Viszont azt megtudtuk, hogy doktorminiszter úr azt a verset, amit úgy nem tud, csakis állva és felszegett fejjel képes mondani vagy énekelni. Mindez egyébként a fasiszta nacionalizmus maga, amit az is igazol, hogy – legalábbis Orbán szerint – a Himnusz ami magyar, és ami magyarrá tesz. Tudnánk még pár dolgot említeni ezen kívül arról, mi a magyar, annak ellenére, hogy a vezérmagyar szerint mi nem vagyunk azok, de a nemzeti konzultáció végeredményéről elmélkedve már elmeséltem, az orbáni magyarok milyen elkeserítően kevesen vannak.

Alig marad néhány a tízmillióból a Nagy-Magyarországra, de ez nem a mi nyomorunk. A legérdekesebb magyarázat az igazmagyarok fogyatkozó számára, hogy nekik szánva a Himnusz még ilyen megállapításra is ingerelte doktorminiszer urunkat: „Hagyjuk, hogy az önjelölt, hazátlan és liberális cenzorok megrostálják és átírják a magyarok történelmét?” Ez kérdés volna a magyar kultúra napján, de nem tudjuk az érdeklődés tárgyát, hogy miféle liberális cenzorok írják át szent történelmünket. A szónok itt olyan ingoványos talajra tévedt, ahol rögtön elkezdett süllyedni a ganyéba, és nem volt, aki megmentse őt.

Mi sem siettünk a segítségére, a hallgatósága sem, ott kalimpált hát tovább a fejéből szivárgó mondatok között, és eljutott a végkövetkeztetéshez: „Ha van erény, amely kiérdemli a túlélés jutalmát, akkor az az önmagunkhoz való ragaszkodás.” Egyébként szemrebbenés nélkül volt képes ezt kimondani a huszonharmadik köpönyegében, de ezt is értjük. Csak azt nem, mi a búbánatos lószerszámért kell kampányolni szünet nélkül zakatolva, és meggyalázni a himnuszt, mint a kokárdát is. Mert ez a versről szólt állítólag, amely ím elveszett, mint a nemzet, haza, család. Minden feloldódott a bugyborékoló NER-ben, így lettünk hazátlanok.

Volt egyébként a műelemzésben egy kis náculás, egy kis migráncsfóbia, hogy eljusson a gondolattalanság arra, mi mások vagyunk. Mi mindenkitől különbözünk, mert mi magyarok vagyunk. Utalnék e ponton a kocsmák gőzére ismét, megjegyezve, hogy Orbán szövege még kocsmafilozófiának is gyenge. Meg kell állapítanunk, hogy már egyáltalán nincs mondanivalója, és ezt a semmit sem képes már formába önteni. Már nem is elpukkant lufi, csak annak cafatjai, fönnakadva a fán, hogy ide jutott, bár azt sem tudjuk, hol volt, vagy volt-e valahol is egyáltalán önmagán kívül. Ezt kaptátok kultúrálissan. Köszönjétek meg szépen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum