Nézzünk bizakodva a jelenbe

– Jézusom, Béla, mi történt a lábaival? – kérdezte a két mankón vonszolódó férfit a kocsma előtt egy kopott kabátos, borostás ember, lukas bakancsban, svájcisapkában és lila ajkakkal, ami azt jelezte, hideg van.
A mankós szívott egyet az orrán, fátyolos szemeivel a borostásra nézett egy kutya tekintetével, de ennek ellenére határozott hangon mondta neki:
– Lefagytak.
– Uramisten – szisszent fel a bakancsos, aki ajkainak színéből és állagából tudhatta, mi lehet az az igazi fázás,
– Illetve nem is mind a kettő, csak az egyik, de történt egy kis baleset.
– Milyen baleset lehet még azon kívül, hogy lefagy a lába – értetlenkedett a másik.
– Tudja, az úgy volt, hogy odaértünk a kórházba a mentővel, de nem volt villany.
– Ne mondja, kórházban? Villany? Nem volt? Hát milyen egy világ ez?
– Szóra sem érdemes, ha a Gyurcsány lenne hatalmon, kórház se lenne, ebben biztos lehet – győzködte a mankós a svájcisapkást, de nem igazán sikerült elhitetnie vele az igazát.
– Aztán mégis mi történt? – kérdezte a kétkedő lila ajkú.
– Először is nem volt orvos.
– Orvos?
– Orvos.
– Nem volt?
– Nem.
– Hallatlan.
– Ugyan, ha a baloldal lenne hatalmon, mankóm se lenne.
– Aztán?
– Lett orvos, igaz, bőrgyógyász.
– Bőrgyógyász?
– Az, mit csodálkozik, orvos, orvos, egykutya, Gyurcsánynál fizethettem volna a vizitdíjat, emlékezhet. Ehhez képest, hogy bőrgyógyász vagy sebész, tök mindegy.
– Aztán?
– Nekilátott.
– Minek látott neki?
– Levágni a lábamat.
– Atyaisten.
– Nem ez volt a baj.
– Hát mi?
– Mondom, nem volt villany, és a jót vágta le.
– Mikor derült ki?
– Amikor a portás meggyújtotta a gyertyát.
– És?
– Gondolták, már mindegy, ment a másik is a levesbe.
– Felháborító.
– Ugyan, ha a dollárbaloldal lenne, szike se lenne. Sőt, gyertya se.
– Mit szólt a felesége?
– Annuskám?
– Ő.
– Meghalt szegény még előtte.
– Sajnálom, miben?
– Éhen.
– Hogyan?
– A Gyurcsány ellopta a tizenharmadik havi nyugdíját. Tizenöt éve várta Arankám, de nem jött. Tudja, Őszöd, Brüsszel, hazudnak reggel, délben meg este. Gázom is azért nem volt, a szankciók.
– Aztán hogyan volt ez az egész, egyedül volt otthon?
– Egyedül, egyedül, a gyerekek külföldön vannak, elüldözte őket a dollárbaloldal. Ha Gyurcsány nem lett volna, itthon lenne mind.
– De már nincs.
– Dehogynem, irányít a háttérből, Arankám is miatta veszett éhen. De, hogy kérdezte, hogy volt, hát ébredek fel az egyik reggel, látom, hogy lefagyott a lábam, a macska majszolgatta már, alig tudtam elhessegetni.
– Ez borzasztó.
– Dehogy borzasztó, ha a Gyurcsány lenne, macskám se lenne. Most meg mankóm is van. Háború van, szankciók, szankciós infláció, megőrült a világ, mit lehetne tenni. Még szerencse, hogy nincs a Gyurcsány, ha lenne, itt lennének a migráncsok, gáz se lenne, semmi se.
– De most se volt gáza, ha lefagyott a lába.
– Az igaz, de akár lehetne is.
– Aranka is élhetne.
– Ha a Gyurcsány lenne, nem.
– De hát, most se él.
– Az igaz, de legalább mondhatjuk, hogy élhetne. Ha a Gyurcsány lenne, még ezt se mondhatnánk.
– Lába is lehetne.
– Lehetne, lehetne – csattant föl emberünk – de akkor nem lenne mankóm.
– Ha lenne lába, mankó se kellene.
– De nem lehetne, hagyjon már.
– Meg lehetett volna orvos is a kórházban.
– Nem volt.
– Áram is lehetett volna.
– Mondtam már, örüljünk, hogy kórház egyáltalán van. Meg vizitdíjat se kellett fizetni.
– Ez a lényeg – lett megengedő a lukas cipős, és megveregette barátja vállát, aki ettől majdnem összeesett – magára férne egy feles.
– Az rám férne, mondta a mankós. Menjünk be a kocsmába – bökött az omló vakolatú épület felé, és odamentek ezek ketten.
De egy kézzel írt tábla lógott az ivó falán, rajta a tény ákombákomokkal, hogy a kocsma bezárt, nem bírta a terheket, és azt se tudni, mikor nyit ki. Álltak ott ezek ketten a permetelő ködben, a lila szájú elkezdte szidni az isteneket, a pártot és minden elcseszett hatalmat, mire a mankós megnyugtatta őt, hogy ez nem baj egyáltalán.
– Ha a Gyurcsány lenne, már a ház se állna egyáltalán – emelte fel az ujját tanítani akarva, de az egyik mankója megcsúszott, hanyatt esett, ült ott a fölszaggatott, likacsos flaszteron, és azt mondta korgó gyomorral, miközben forgott vele a világ:
– Nem baj, ha a Gyurcsány lenne, föld se lenne, amire le lehet esni – ez volt az utolsó szava, aztán elájult.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum