Díszelgő áthúzás

Tegnap délután öt óra tájban egyhetes nyüszögés ért véget, amikor az ezért felelős operatív törzs (Kovács levelező vezetésével) egy életem egy halálom, a fejem a Viktor kegyébe ajánlom jelszóval, a halálba indulók bátorságával megfogalmazott döntést hozott, hogy aszongya: lesz tűzijáték. Nem kis merészségre vall ez kies hazánk jelenlegi állapotában, de tele vagyunk olyan Csáknorriszokkal, mint ez a Kovács is. Mindezt megelőzően persze a lefejezett és így behódoltatott OMSZ is hasonló állásponton volt, így innentől minden végkimenetel közös döntés eredménye azzal, ha valami hiba lesz, majd ráfogják a nyuszira, aki megdelejezte őket a kakaójával. Érdekes volt pedig a reggel.

Mert akkor még a Jobbik (mint párt) szőtt omló álmokat arról, jobb volna, ha a tűzijáték összes nyüves rakétáját eladnák, a befolyt pénzt pedig a szegénysorsú honfitársaink megfagyása elleni küzdelemre fordítaná a Fidesz. A Jobbik elképzelése teljesen életszerűtlen és demagóg, ilyen alapon nagyobb foganatja lett volna annak, ha azt követelik, a rakéták értékesítéséből származó nem kevés összeget közösen igyák el a parlamenti bátrakkal, erre tán hallgattak volna, de ezt sem hiszem igazán. Egyébiránt a Jobbik hazafias kifogással is élt, de jobb, ha őket idézem: „éppen akkor akar tűzijátékot durrogtatni a magát nemzetinek valló kormány, amikor a románok 1916-os erdélyi betörésének évfordulója van”.

Ez már derék nagyon, de senkit nem hat meg. A Fideszt legfőképp, ők nem az a fajta, hogy olyan múltba révedjenek, mint a többiek, föstenek maguknak minden napra egy másikat, hogy fogást találni rajta ne lehessen. Az eredeti nem igazán izgatja őket, nemzeti identitásuk máshol, a pénztárcájukban van, hogy Erdélybe száz éve betörtek a románok, az voltaképp rákenhető Gyurcsányra, mint minden is, innen nézvést tehát a tűzijátékot megtartani olyan feltélen kötelesség, mint ahogyan Makács mindenképpen az operában volt. Ez a tűzijáték, amit már voltaképp egy éve meg akarnak rendezni, csak az a rohadt vírus közbeszólt, olyan nemzeti buzgalom tárgyává vált, aminek az eredőjét okos emberek akarják föllelni, de nem megy.

Egy teleregény az élet ezzel a lődözéssel, amely tegnap elérte a horizontját azzal, hogy mindenfajta cselszövés, ármány és szabotázs ellenére meg lett tartva, így a vége felé már azzal a teherrel, az sem volt baj, hogy ünnep sehol, csak már durrogjon. Még nagyobb volt a tét azonban, mint egy héttel ezelőtt, a MÁV már fingért húgyért hordta a nagy Budapestre a bávatagokat, majdhogynem fizettek azért, hogy tele legyen az a kurva dunapart. Ez valami szimbólummá nőtte ki magát, ami akkor kezdődött, amikor Orbán a koronát kezdte úsztatni a Dunán. Még maga sem tudta, mi lesz belőle, ha el nem cseszi, és ez lett. Tűzijáték lesz, ha mindenki beledöglik is, de azzal, hogy egy héttel eltolták, már nem annyira fényes.

Veszített a varázsából, nem úgy dobban együtt vele a mimagyarok szíve, nem előzte meg a guruló Szent István, egyáltalán, úgy lóg a levegőben, mint tehénen a gatya, és ez okozhatta – vagy a marha nagy izgalom -, hogy egy kis szar is került a fenséges propellerbe. Kovács levelező is, midőn képet közölt a vért izzadó operatív törzsről, amely visszavonhatatlanul döntött, közzé tette azt is, miről, és egészed furára sikeredett a diadalmas mondat, amit szintén érdemes betűhíven közölni: „Az eddig összegyűjtött és értékelt információk alapján kijelenthető, hogy nem áll fenn olyan körülmény, mely kérdésessé tenné a 19 óra 30 perckor kezdődő díszelgő áthúzást, illetve a 21 órakor kezdődő ünnepi tűzijátékot”.

Engemet ebben a „díszelgő áthúzás” hatott meg különösebben. Mert ünnep nem lévén – ha csak a Jobbik által emlegetett incidenst nem tartjuk annak – az a kérdés adódik, hogy mi az anyám valaga előtt húznak át díszelegve a Gripenek, hacsak nem a kedves vezető már hazatérvén a szabiról megborotválkozva ücsörög az erkélyén, és kémleli az eget. Ezt soha meg nem tudjuk. És a lehető legőszintébben nem is érdekel a kedves vezető nyomora, a sajátunk sokkal inkább. A baj az azonban, hogy az pediglen őt nem érdekli egyáltalán, ebből fakadóan megállapítható, hogy nem vagyunk egymáshoz valók Semmiképp, de azt eddig is tudtuk. Egyébként az is lehet, hogy ez elírás és „díszelgő lehúzás”-t akartak írni. Mert így érthető.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum