Jegyzetek az atombombáról

Varga Judit kivédett megint egy atombombát. Elhárította mintegy szíves közlése szerint. Előtte volt már ugyanilyen atomos, sőt, hidrogénes is, amelyeket az Unió hajított le a magyar népek busa fejére, de Varga Judit mindet kivédte. Ő egy komplett légvédelmi üteg, vagy vadász-repülőzászlóalj, illetve még úgy tudjuk elképzelni a hárítást, hogy hull-iramlik lefelé a bazi nagy atomos töltet – vagy hidrogénos -, miniszterasszonyunk pedig, mielőtt beleállana a készség a szaros magyar anyaföldbe, illetve gombafelhőt eregetne, a körömcipőjével elegánsan légstoppal leveszi, kettőt dekáz vele, és visszabikázza Brüsszelbe a feladónak.

Be kéne már fejezni ezt a harci játékot. Abba kéne hagyni a trombitaszót. Mert nem igazán van abban a helyzetben az ország, Varga Judit meg pláne nem, hogy kiskakast játsszon a szemétdombján, egyelőre kussolás és térdrogyasztás van, mert a labda – ha már dekázás – a másik térfélen pattog. Ez az atombomba egyébként bolhafing volt, annyi csupán, hogy az Unió megszavazta, elfogadta, hogy amíg Putyin szórakozik gáz-, és olajügyben, addig nem annyira szorgalmazzák az atomerőművek bezárását. Senki nem mondta egy szóval sem, hogy a háború után is így marad, viszont Varga Judit csűrdöngöl és atombombázik.

Nos, ezt se igazán kellene. Egyáltalán, nagyon jó lenne mélyen hallgatni mindazok után, hogy épp ezelőtt a mi igazságügyünk nagyasszonya viszont azt is hírül adta, ő és a kormánya behódol az Uniónak, hogy pénzecskéhez jusson, mert ég a kunyhó, ropog a nád, üres a kincstár. Mégpedig olyannyira üres, hogy vele párhuzamosan Gulyás miniszter meg széttárta a karjait, hogy a tanárok és ápolónők béremelési pénze ott van az Uniónál. Gulyás miniszter hazudik, de nem is ez a lényeg, mert épeszű ember tudja, egy béremelés nem egyszeri aktus, a legjobb esetben a következő hónapra is vonatkozik. Vagy tovább.

Azt pedig már nem a burgenlandi traktorista adójából kell fizetni, s ha üres a kassza, nem fog menni. Márpedig a kassza nagyon üres, úgyhogy Varga Juditnak vigyáznia kell, nehogy atombombának nézze a pénzeszsákot, és annak érkeztét is elhárítsa, mert abból baj lesz. Bár baj már most is van, mégpedig elég nagy. És ezt az sem igazán fedi el, hogy Gulyás miniszter szerint a baloldal mindent megtesz, hogy a brüsszeli pénzecske ne érkezzen meg, olvasatában tehát, ha a tanárok éhen vesznek, az Gyurcsány bűne, és az összes többi hasonszőrűeké. Nem pedig Varga Judité. Pedig de. Nem atomelhárítóként kéne fungálni a lelkemnek.

Számot kellene adni a Völlner-ügyről, a Pegazus-dolgokról, mint amelyek az ő orra előtt és fennhatósága alatt történtek, s ha nem jön a pénz, az leginkább ilyenek miatt van. De megszoktuk, hogy mindig más a felelős és a hibás, csak ezek ilyen makulátlan elsőáldozók. Viszont baj az van, mégpedig akkora, hogy a kormány nyüszítős videókat tesz közzé róla, amit már emlegettünk, de oly hatalmas élmény volt, hogy beitta magát a bőrünk alá. Ám belátjuk, hogy ennyire futja: visítozni a háborús inflációról, és a baloldalt szidni, mert nem jön Brüsszelből a túlélést biztosító összeg. Viszont a baloldal megint.

Annyira érdekes, hogy el is tátjuk a szájunkat tőle teljesen, hogy kormányunk, illetve annak idióta tagjai az Apokalipszis közeledvén is mily kiemelt figyelmet fordítanak Szlovéniára, amely gyönyörű kis ország az illiberalizmus számára elveszett. Kerítést bontanak és melegházasságot engedélyeznek, ami annyira fáj kies hazánk nagyjainak, hogy erről óbégatnak, amikor az ő házuk ég. llletve a miénk természetszerűleg, mert az ő hülyeségükbe mi rokkanunk bele. A szlovénok elvannak, rájuk senki nem küld atomot, és nem kell pénzért sem kuncsorogniuk, de teli pofával szidni őket bizonyára kifizetődő.

A horvátok is az euro előszobájában leledzenek. Egyáltalán, olybá tűnik, hogy a környékünkön mindenki jobban van mint mi. Mert mi elég szarul vagyunk, de, hogy ez így legyen, azért meg kellett dolgozni, és a fiúk (lányok) dolgoztak is érte keményen. Ez lett belőle. Az ember, ha valamit annyira elcseszett, mint ők az országot, ha volt gyerekszobája, legalább kussol, és elvonul a sarokba. Ezek nem. Szidják a szomszédot, kioktatják Brüsszelt most már olyan terhekkel, hogy kilóg a valaguk (a valagunk) a lukas gatyából, és barna léként folydogál belőle a nagy, nemzeti öntudat. És még vécépapírunk sincsen.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum