A nemzet lelkiállapota Semjén szerint

Semjén Zsolt formában van. Nem arra gondolunk, hogy kigyúrta volna magát, bár a békemenetes képein mintha kicsit szikárabb volna a megszokottnál, hogy az ember eszébe ötlik: eszik ez rendesen? De nem is az anyai aggódás vizslatja velünk miniszterelnök-helyettesünk állapotát, hanem, hogy mégis csak az ország második embere, s ha a főnökét valami érné az elkövetkező két hétben, hozzá kerülne a karmesteri pálca. Így egyáltalán nem mindegy a halmazállapota, de a szellemi legalábbis. Erre mondjuk, hogy formában van, mert alapvetéseket fogalmaz meg, mint valami iskolát alapító filozófus. Vagy inkább Jung kisunokája.

A kollektív tudattalan után megszületett a Semjén-féle doktrínában a „nemzet lelkiállapota” mint értékmérő fogalom, bár abban egészen biztosak nem vagyunk, hogy egy nemzetnek lenne közös és egylényegű lelkiállapota, a téren pedig pláne kétségeink vannak, hogy ez valami módon mérhető lenne, főleg úgy, ahogyan Semjén teszi. Felújított templomot avatott a fővadász. Mit is tehetett volna mást egy szép tavaszi hétvégén vadászidény híján, bár nem tudjuk, van-e szezonja a házi rénszarvasnak momentán. Maga az avatás aktusa hozta formába egyébként Semjént, mint ahogyan mindahány párt-, és eszmetársa formába kerül rend szerint ilyen alkalmakkor.

Legyen a közösségnek átadandó objektum két méter út, vagy kiszippantott budi, ezek állapotba kerülnek, s mint valami napkeleti bölcsek, dől belőlük a jegyezni való okosság. „Egy nemzet lelkiállapotát pontosan mutatja templomai állapota” – ez például most a fővadászból bukott ki, mint fentebb mutatott alapvetés. Más is volt, elhangzott még ez, az, amiket később szőrmentén megemlítünk, bemutatva a bizonyságot arról, milyen formában (elkeserítő) van miniszterelnök-helyettesünk kajla tudata. De az első mélázni való a nemzet lelkiállapotának mérése a templomok milyenségével olyan bődületes baromság, hogy ennél egy pöttyet többet időzünk.

A kollektív lelkiállapot az egyénekéből adódik össze meglátásunk szerint, s ha azt nézzük, hogy például Orbán leginkább kitekerné Gyurcsány nyakát, vagy ugyanígy tenne az éhező Mészárossal, illetve mondjuk a tüntető pedagógus Káslerrel és vice versa mindahány, akkor ebből az fakad, hogy a magyari nemzet kollektív lelkiállapota a másik nyakának kicsavarási szándékában írható le, ami nem egy lányregény. Semjén viszont ennél tovább megy, és a nagy, közös, felhőtelen boldogság és megelégedett böfögés feltételéül azt állítja elibénk, hogy a templomok legyenek felújítva. Ekkor – Semjén szerint – mindenkire egyként süt a langyos napsugár.

És ettől elandalodunk magyari boldogságunkban. Téves kiindulópont, mint ahogyan helytelen, illetve rossz szándékú erőltetett hamisítás a keresztény Magyarország – mint közös gyökér – mantrázása, lévén hazánkban a hívők, pláne a templomba járók aránya azokhoz képest, akik inkább Tescóba mennek vasárnap, elenyésző. És fogy. Magyarország egyáltalán nem keresztény, a szavazópolgárok zöme ateista, vagy legalábbis agnosztikus, ha nem is tud róla. Boldogsága tehát a templomok állapotától egyáltalán nem függ már csak azért sem, mert hiába a csillivilli épület és benne a bűbájos plébános, ha amúgy üresen áll.

Egyszerű, tényszerű dolgok ezek, s ha Semjén ez alkalommal még azzal is dicsekszik, hogy a NER háromezer templomot újított fel és kétszázat épített, akkor csak arról tesz bizonyságot, hogy az ezekre fordított összeg fölösleges pénzkidobás volt. Természetesen azon kívül, amit szokás szerint ebből is elloptak, mert ez már csak ilyen profán, és egyáltalán nem szakrális dolog. Ezen túl szép dolog ez a rekatolizáció, ami felé buzgalom mutatkozik, de eredménytelen. Akinek annyi a hite, hogy pisszeg a templomban, viszont belerúg a koldusba és lop, az nem Jézusban, sem Jehovában, de még a Nagy Manituban sem hisz, hanem Orbánban.

Mint ahogyan a felújított templomok szószékéről is az ő dicsőségét zengik a lefizetett papok. A NER a javunkat és a lelkünket akarja, viszont egyiket sem adjuk, Semjén tehát kitörölheti a valagát a nem létező nemzeti lelkiállapotával, amely, ha volna is, nem attól függene, hogy a templomnak dohos vagy friss malterszaga van. Semjén kiinduló tétele és a belőle levont következtetés is hamis, mint ahogyan az egész manus az ájtatos pátoszával és vadászati világkiállításával. Itt áll előttünk egy értékelhetetlen – vagy nagyon is az – organizmus, aki, ha nem lenne Orbán seggében, hírből sem ismernénk. Az ő karakterológiája tehát annyi, hogy ott van, azon a helyen, amit az elébb mondtunk.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum