A sárvári ipszilon története

A NER-ben a magyarkodását szeretjük legjobban minden nagyszerűsége mellett, és azt is kiváltképp, amikor mindez keresztény. Ez a két lényegi tulajdonsága egyesülve a március 15-re mint ünnepre telepedő műpátosszal elképesztő dolgokat szül nekünk, például huszárnak öltöztetett Rogán-gyerekekkel vagy Orbán beszéddel a téren. De van aztán, amit a véletlen hoz, a dolgok szerencsétlen együtt állása, de amiből mégis olyan habverés kerekedik, hogy megörökíteni muszáj gyermekeink és unokáink számára tanulságul és mulatságul, ha netán olyan korban élnek majd, aminek nincsen tömjén szaga és átlőtt magyar szíve kardcsörtetéssel elegyest.

Nos tehát, csak azért és csupán, hogy el ne feledjük, itt van nekünk egy sárvári ipszilon, ami az idei ünnep fényét emeli, úgyannyira hogy már szinte glória. Pedig a történet voltaképp egy mondatban leírható, ami ez: elcseszték a faragást, rosszul írták a Sárváron az ünnep alkalmával nagy cirkusszal avatott Batthyány szobor talapzatára az első magyar alkotmányos miniszterelnök nevét. Hiányzik egy ipszilon a vésetből, így az díszeleg a márványon (vagy műmárvány), hogy „Batthány”. Ezt nevezik úgy az iparosszakmában, hogy elszabták, és emlékeztetnék e ponton a Hofi nótára, miszerint „ha elszabtuk, hát elszabtuk, utólag már szabhatjuk”.

És néztek Sárváron is, hogy jujj jön a Kásler, és a gyerek megette a magyar narancsot. Valahogy így, de ennél azért mégis jobban. Mert és ugyanis nem akarnék túlságosan nagy szavakat használni, de a sárvári ipszilonban ami nincs, egyesül mintegy esszenciálisan a Fidesz-éra. Minden benne van ebben az elfaragott, illetve el nem faragott betűben. A tizenhat milliós (közpénz) műalkotást Kásler Miklós avatta, mert régóta szívügye volt a sárvári Batthyány szobor. Megkapta. Más miniszteriális emberek a szívüknek kedves településekre stadiont és futball csapatot álmodnak, és azt is megkapják. Kásler óhaja kicsi óhaj, de teljesítendő.

És most képzeljük el, midőn a NER-ből fakadóan ott állnak a potentátok a műalkotás mellett, miközben az égből apró szirmokként kis kokárdák szállnak alá, hogy mutatjuk az egész nyüves világnak kiválasztott hősiességünket, amiből a mai ifjak is merítkezhetnek öblögetve harciasságot, és mindent olyannyira betölt a magyarkodás, hogy az már egyenesen mimagyarok, és akkor nem tudjuk leírni az első miniszterelnökünk nevét helyesen. Most pedig képzeljük el a nagymagyar lufit, ami ebben a pillanatban sziszegve szelelni kezd, és készül teljesen leereszteni, vagy ilyen cikcakkos mozgással eliramlani a nagybüdös levegőégbe.

Kínos és lehangoló, de a lelemény megoldja, hogy akkor a lepel maradjon a feliraton, takarva a tényt, hogy elszabták. De még csak azt sem mondjuk, hogy ilyen nem esik meg, mert megtörténhetne akármely Gyurcsánnyal is. Hanem a reakciók és a takarítási hadműveletek a megszentségtelenítésről. Emlékszünk még – kis kitérővel de ide tartozva mégis szorosan – az időre, amikor a rabszolgatörvény miatt háborgó népeket azzal csitították, és kenték keservüket bűnükül rájuk, hogy ádvent szent időszakában ne óbégassanak, mert eladták őket, hát milyen keresztények, ha azok egyáltalán. Ekkor keletkeztek a térre rakott szent szánkók, akiket az óbégatók megszentségtelenítettek.

Ez volt az a metódus, amikor a rendszer a hibáját vagy bűnét egyenest pátoszos csöndbe óhajtotta burkolni, és arra mutogatott, akinek a fogát húzta. Így történt ez valahogy a sárvári ipszilonnal is, amikor az volt a hülye – és ma is az –, aki szóvá tette a bakit, amit szerettek volna elsumákolni, de ne nem sikerült. A sárvári fideszista önkormányzat magából kikelve hörgött, miszerint méltóság, tekintély, megalázás, lábbal tiprás, ünnep fénye és aljas megnyilvánulás. A sárvári szoborból szent szánkó lett, ami mellett pisszegve lehet csak elmenni, hogy csorba vagy görbe, arról nem beszélünk, mert ünnepülünk, ez a mi szobrunk, kicsi, sárga, savanyú, de a miénk.

Ez valahol végtelenül röhejesen elkeserítő pitánerségében, másra mutogatásában és a felelősség elkenésében. Előttünk áll maga a rendszer, amelyik nem tud hibázni, de, ha kiderül róla, hogy mégis, akkor az a hülye, aki a hibát észreveszi, és az tiporja lábbal az ünnep szentségét, aki – uram bocsá’ – megjegyzi, hogy pöcse van a menyasszonynak. Sőt, én is mit képzelek, hogy vasárnap irkálok ahelyett, hogy misére mennék, nőként klopfolnám a kirántott húsnak valót, vagy a gyerekekkel mosolyogva várnám haza az uramat a meccsről. Nietzschének van igaza, miden hazug. Igaz, ő azt is mondta ezután: mindent szabad, előtte meg, hogy Isten meghalt. Ez ám a ciki.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
7 hozzászólás “A sárvári ipszilon története
  1. jaegtoer szerint:

    Hja, kérem, a kisszerűség olykor nem csak a készítők, hanem a készíttetőkre is nyelvet ölt. A rendszerhiba mindig meghozza a gyümölcsét.

  2. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Ne felejtsük ki a tanárok sztrájkját se t.i. “most nem azokat az időket éljük..”. Egxébként egészen elképesztő hirdetések jönnek szembe a hálón. A “megvédjük, meggyógyítjuk, stb..’ kiegészül egészen abszurd kijelentésekkel. Pl. “Azok a németek támadtak hátba, akiket mi a végsőkig védtünk…”
    Mi van ? A nyilasokra hivatkozunk ? Akkor már autentikusabb lett volna így valahogy: Ugyan már kérlek alásan , itt van ez a remek Szálasi is. Milyen sokat tett Európáért, most meg Ti itt cseszegettek engem holmi demokráciával ?!

    Ui.: A táblára meg csak egy másik táblát kellett volna akár ideiglenesen is rátenni. Lézervágón elkészítve kb. 1 óra, 30 ezer FT.. De nem akarok tippeket adni.

  3. netuddki szerint:

    Lézer vágott táblára ráírni az ország örökös minielnökének a nevét
    ….

  4. Tom Sawyer szerint:

    Csak a fém miatt írtam, de a márvány gravír sem sokkal több..
    Azért gratulálok, sikerült kiszúrnod a lényeget !! 🤣

  5. Jane Doe szerint:

    Gondolom, hogy a következő, legnemzetibb alaptanterv szerint a legmagyarabb ábécéből kitiltják az ipszilont. Az a kur…uc (vagy labanc) betű csak bajt csinál. Bár…, akkor mi lesz a mi félfeudális, félművelt, de teljesen újranemesedő parvenüinkkel?

  6. hj szerint:

    Ha a volt államelnök nem tudta helyesen leírni a rangját (vajon mennyit kellett gyakorolnia, hogy az ennél sokkal kacifántosabb nevénél ne hibázzon?), akkor a NER-ben miért várnák el egy csókos szobrásznőtől (aki egyébként Törley – ipszilonnal), hogy tudja annak az embernek a nevének a pontos betűzését, akiről – elvben – hetekig, hónapokig tartó gyűjtőmunkát végzett?

  7. T. A. Rack szerint:

    Nem tudnak ezek semmit! Sem írni. Sem olvasni. De még számolni sem. Miért tudnának bármi hasznosat tenni, ha alapvető dolgok sem mennek nekik? Ez egy ilyen ország. Itt a szart nevezik marcipánnak… “Meleg a sör, de nekünk úgyis jó…”

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!

Archívum