Feribátyám világ

„Magyarország segít mindennel, szállás és ellátás van, munka pedig lesz.” – ezt mondta a mi kedves vezetőnk (szül: Orbán Viktor, 1963. május 31., an: Sípos Erzsébet) aktuális helikopterezése után tegnap a határon a menekülő emberek kapcsán, mert velük azért (gyermekeikkel ellentétben) nem találkozott. Napi rutin lett a háború kitörése óta a határra helikopterezés, és onnan szélfútta (rotorkergette) hajjal bejelentkezni a talpasoknak azt üzenve, hogy Viktorvezér megvédi őket, hacsak Márki-Zay és tettestársai nem sodorják háborúba az országot – mert már itt tart a propaganda –, és ezért kell a talpasoknak (vö: helló röfi és Feri bátyám) Orbánra és tettestársaira szavazni, ha szólít a haza. Itt tartunk.

Meg ott is, hogy Orbán lecsupaszodott, és a malacköszöntő látogatása mint első stáció, valamint a kocsmai asztalnál eleresztett bölcsesség: novemberben jön nyolcvanezer Feri bátyám, mint második állomás a keresztúton, hogy már mindenki Feri bátyám a nyüves világon, az összes menekülő ember, akiket Orbán kebelébe fogad, és a boldogság mezejére visz. Idézzük még egyszer nem csak az üzenete, hanem a zamata miatt is a menekülőkhöz intézett szózatot, hogy: „Magyarország segít mindennel, szállás és ellátás van, munka pedig lesz.” És plánesőt: „Mindenkinek próbáljuk megteremteni azt a lehetőséget, hogy saját egzisztenciát tudjon kialakítani, ha már úgy hozta az élet, hogy itt fog velünk élni, és itt kell berendezkednie Magyarországon.”

Mindez pedig nem a jóságos, befogadó atyuska szimbolikája miatt zavarja az ember kusza lelkét, hanem, mert kitetszik belőle, hogy Orbánnak nincs készsége a tragédiához. Világképe és az ebből fakadó bölcsességei – dakota közmondásokkal elegyest – az idiotizmust súrolóan egyszerű, ha munka van minden van, sőt, ellátás és szállás is, miközben a menekültnek netán ég a háza odahaza, férje, fia a fronton, a halál elől egy idegen világba keveredett mégis, és nem az jár a fejében, hogyan „rendezkedjen be itt velünk”, hanem, hogy mi van otthon, és végül, hogy mikor mehet majd haza, ha lesz még otthon, ahová hazatérhet. Folyik a vér, és ehhez képest „szállás van, ellátás van, munka pedig lesz”.

Egészen faék egyszerűségű és dermesztően érzéketlen Orbán világképe. Amikor ilyeneket mond, felötlik bennünk az a kép, amikor Semjénnel a kétségebe esett tüntetők csokiját zabálták a parlamentben, eszünkbe jut a sürgő-forgó árvízi hajós, és a hófútta autópályán száguldozó ember azzal az előzménnyel, hogy „Segítünk! Ne hagyja el a gépjárművét! Ha elfogy az üzemanyaga, üljön át másik gépjárműbe!” Itt a háború, és voltaképp ennyire futja, üljön át egy másik országba. Rendezkedjen be. Mindez, hogy ne értsük egészen félre egymást, szándékaiban eleve nem gonosz, mint oly sok más intézkedés és kijelentés, hanem azt mutatja, a hatalomnak nincsen érzéke az egyénhez, persze miért is lenne.

Az isten, haza család vonulatból következően a személyiség eltűnik, nincsenek egyéni érdekek és célok, haza van meg nemzet, betagozódás az arctalan tömegbe, ahol annyi a tragédia megoldásának receptje, szintén Orbán rotortól szétdúlt hajú szózatát idézve, hogy aszongya: „Ez egy munkaalapú ország, itt mindenkit munkához segítünk és akik itt maradnak, azoknak lesz munkájuk”. Egészen egyszerű világ Orbán világa, amiben az a lehangolóan tragikus, hogy a kampány üzemmód miatt fölvett jóságos atyuska szerepbe belemerevedett a manus, és nincs belőle számára kiút. Most lett véglegesen Kádárba ojtott Rákosi, és ez a maszk tetszik az alattvalóknak, és a jelek szerint neki is. Ez az a pont, amikor az ember kiveszik a diktátorból.

Bár nem tudjuk, volt-e benne valaha is. Feribátyám minden kívülálló kocsmaasztalnál lekezelően hátba veregetett arctalan alak, aki lecserélhető és behelyettesíthető, malactartó néni, elhülyített nyugdíjas vagy menekült, seckojedno, mindannyian bábuk a kampány sakktábláján. Mert visszatérve a menekültek receptjére: „ellátás van, szállás van, munka lesz” meg egzisztencia. Csak az nem világos, ha szállás van is, hol lesz majd lakóhelyük, ad-e boldogságot az adomány, és akar-e munkát itt a földönfutó és nem azért, mert dolgozni kedve nem volna, hanem, mert hazagondol. Kiveszett az érzelem a képletből, ami emberré tesz. Ellátása, szállása a malacnak is van, így befogadni embereket tehát nem lehet. Így nem haza érkeznek, hanem félelmetes idegenbe.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum