Mint azt megtudtuk, a magyar hírszolgáltató vállalat, az MTI – ahol valamikor újságírók dolgoztak, amikor ez még egy szakma volt (Monika) – a kormány csecsén csüng. Ez mondjuk nem nóvum tizenkét év NER után, a módja azonban annyira elképesztő, hogy a krónikásnak a Jónás imája első sorai jutnak eszébe, ahogyan dadog benne a lét türelme. „Hozzám már hűtlen lettek a szavak”, kezdi vallomását a halál-cet gyomrából Babits, és tudjuk, hogy ez az utolsó, kétségbe esett és visszavonhatatlan vallomás a lét kifejezhetetlenségéről, és ezen a ponton a krónikásnak is elakad a szava, de nem úgy, mint az MTI munkatársainak, akiknek soha nem is volt.
Kázmér most megveregeti a saját vállát, mert azt az elemi erejű káromkodást, ami bensőjében a hír olvastán felbuzgott, sikerült emberi nyelvre lefordítani mégpedig úgy, hogy valami szép is került bele a valóság leföstése közben ami az, hogy az MTI egynémelysok hírét nem más írja saját kezűleg (levelekben és hivatalos iratokban sk), mint miniszeteres urunk, Orbán Viktor sajtósa maga, azaz: Havasi Bertalan. Ettől még a hírek nyelvileg és a szakma szabályai szerint lehetnek helyesek, ami viszont csak a külcsín, miközben a belbecs rohad. Amikor a jogállamiság kapcsán – aminek nem ismeri a definícióját Varga Judit – a sajtó szabadságáról esik szó, ilyesmikre is gondolva van.
És még sok másra is. Momentán azonban az MTI-ről van szó, ahol nem csak a sajtós által megírt híreket kapnak, hanem diktálják is nekik, illetve utasításokat adnak, minek kell benne szerepelni és minek épp szó szerint, ami miatt egy ottani sajtómukás állítólag így sóhajtott volna fel: „Javaslom, hogy minden kormány, Fidesz és egyéb hatalmi szerv közleményét emeljük át egy az egyben (…) Semmi cizellálgatás, végül is már rég nem vagyunk újságírók.” Hozzá már hűtlen lettek a szavak, módosíthatjuk Babitsot, ha ugyan érdemli a poeta doctust a sajtómunkás és a helyzet egyként, és megvalljuk, magunk is keressük újra, mert „oly tétova céltalan parttalan, s ugy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat.”
Megköszönjük a mesternek, hogy szorultságunkban kisegített, így a sajtómunkás keserű sóhajának morális oldalára hagyatkozhatunk, és a képibe vághatnánk, hogy nem kötelező ott dolgozni csezmeg, és mégsem tesszük ezt, mert élni kell. Enni adni a gyereknek, egyebek, és itt válik hangsúlyossá az a helyzet, amit a sajtómunkás esete példáz, miszerint a NER hogyan őrli le a személyiséget és teszi alattvalóvá egzisztenciális fenyegetéssel azt is, aki amúgy nem hódolna be neki. De mégsem mentjük fel a sajtómunkást, mert lehetne sormunkás is ezzel az erővel, de az nem fizet olyan jól és mindenféle fáradságokkal jár. Kávézgatni valószínűleg minden bizonnyal sokkal kényelmesebb.
És még továbbá, újólag el kell, jutunk oda, hogy ma már nem csak a forradalmárnak, hanem a leghétköznapibb alattvalónak is csak akkor ajánlatos a rendszerrel nem szimpatizálni, ha veszíteni valója semmi sincs. Munka, lakás, egzisztencia, akitől a NAV behajtani nem tud, és akinél nem jelenhetnek meg Orbán terminátorai, hogy szükségem van a ruhádra és a motorodra. Ha olybá vesszük, akkor most a szabadság feltételeit határoztam meg, amihöz az ideológia nélküli morális szabadságot is hozzátesszük Füst Milán tálalásában, miszerint a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény. És mégsem irodalom órát tartok, mert annak ideje közel negyven éve elmúlt.
Elmúlt bizony, s ma már nem az évek, hanem a szorongató jelen súlya alatt újólag ott tartunk, hol az a pont, ameddig az ember önazonos tud lenni, és hol lép át egy másik dimenzióba, amelyben fölsóhajt mint a sajtómunkásunk, miszerint „már rég nem vagyunk újságírók”, amivel voltaképp arcon köpi magát, ami szerencse, mert nem nekem kell megtenni. Viszont ugyanígy van egy pont, amikor a tanár, az igazgató, az irodista vagy színész, a zenész és celeb vagy akárki, akit épp fölzabál a NER, kijelenthetné magáról, hogy már rég nem az, aki. Ezek pedig drámák, egy meghasonlott lélek keservei, aki, hogy éljen (esetleg jól), leborul. A kérdés annyi, hogy van-e jogunk elítélni őket.
Hogy érezhetünk-e olyan kérlelhetetlenséget irányukban, mint amilyet a rendszer okozója, annak közvetlen munkatársai, a legfelsőbb szintű működtetők és a haszonszerzésből elaljasodottak irányában érzünk. A bávatag tömegekről most ne essék szó, akiket átvertek és megvezettek. Ilyen dilemmák vannak az emberben, amikor Jónáshoz hasonlatosan elakad a lélegzete és kitör belőle a hajdani szabadság utáni melankólia a föloldhatatlanságával, és a véglegesség iszonyával: „megtaláljam, mielőtt egy mégvakabb és örök Cethal szájában végkép eltünök, a régi hangot s, szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig, vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.”
Vélemény, hozzászólás?