Zalaszentivánon összegyűltek a nyugdíjasok egy kis traccspartira, mert összehívta őket az Élhetőbb Zalaszentivánért Egyesület – azért ennek van egy kis morbid bája ezekben a napokban – és a polgármester. A nyugdíjasok meg fölvették a szép ruhát, díszeket raktak a szívük helyére, és eleget tettek az invitálásnak. A KESMA helyi lapja pedig beszámolt róla, írt, fényképezett, mint jó brigádnaplóhoz illik. Akkor most ki a leghülyébb a felsoroltak közül, vagy megmaradunk a jól bevált rendőr, postás, vasutas sornál.
Van ennek a hírnek egy lélektani vetülete, ami sokkal érdekesebb annál, mint, hogy az egyesület tagjainak, a polgármesternek, a nyugdíjasoknak és a helyi nagytudású újságírónak együtt nem volt annyi esze, hogy ezt most így azért nem kellene. A világ tele van bávatag emberekkel, Zalaszentiván nem kivétel vagy különleges, egy teljesen átlagos település teljesen átlagos szavazópolgárokkal. Történhetett volna ez akárhol az országban, még a Rózsadombon vagy a Cinege utcában is.
Az időseket megbecsüljük, összehívjuk őket korty bambira, kis protkós mosolygásra, nótaszóra, fényképezkedésre. Hogy van-e mit ennie vagy rohad-e a lába, az mindegy is, szép ez a délután, hullák lógnak a fán. A KESMA újságjának meg képes tudósítást ér ez meg, holott azt kellene visítania, még csak véletlenül se találkozzanak, de ez mindegy. Mutatja ez az Orbán-sajtó és a valóság különös viszonyát, amely egyrészt az ellenség gyalázására, másrészt a győzelmi jelentésekre alapoz.
Más nincsen is benne. Ha nem akad avatás, jó lesz egy kis életkép a halál árnyékában mosolygó nyugdíjasokról, a kettesen egy kis migráncsozással. Ez még slapaj-nívónak is ótvar, de most nem a KESMA színvonalat vagyunk itt szidni, hanem megfejteni azt a nagy titkot, miért ment el kollektíven mindenkinek az esze, s mikor. Vagy volt-e egyáltalán valaha is. Ez nem egészen biztos, illetve ott tart már az ember, komolyan gondolkodik azon, vele lehet a baj, hogy nem illik a rózsaszín kifestőkönyvbe.
Lehangoltan kell viszont megállapítani, negyven éve – ötszáz esztendeje –, tegnapelőtt vagy holnapután is ugyanez volt és ugyanez lesz. Az a kérdés akkor most végül, hogy az emberiség eleve degeneráltnak született – ilyennek alkotta a jóisten –, vagy küzdelmes munkával jutott el idáig, de végül is, tök mindegy. Hogy Wolowitz képével éljünk, ülünk a fotelben hónaljig húzott mackónadrágban, és panaszkodunk a fiatalok zajos zenéjére. Meg mosolygunk az aranykeretes szemüvegünkben polgármester úrra.
Ez viszont nem zalaszentiváni, nem magyar, hanem időtlen emberi történet Godot-ra várva. Az ilyet könnyen letarolja egy nacionalista-soviniszta hőbörgő, ilyen helyen trottyos gatyában ordítani maga az erő, a dakota közmondások pedig napkeleti bölcsesség. Ezzel nem azt mondom, hogy megfejtettem az Orbán-szavazó lélektanát, de már egészen közel járok hozzá, és most már nem is kell kutatni a választ, ki van a fokozás végén, nem a vasutas, ez most már egészen bizonyos.
Mert képzeljük el a zalai dombságokon a polgármester urat, midőn kitalálja, hogy a járvány közepén összehívja a drága nyugdíjasokat. Aztán őket magukat, hogy jössz te is Jolánom, melyik otthonkámat vegyem fel vajon, végezetül a főszerkesztőt, aki lecsap a meghívóra, miközben hullák potyognak az égből, meg az újságíróra, aki kis képes-színes anyagot hoz belőle. Nem kell ide világháború, hogy megdögöljünk, elég nekünk egy könnyű, nyári zápor, viszont nem is kár értünk.
Hogy megért-e ez a hír ennyi tépelődést, azt nem tudom, csak hiszem. Ugyanis minden ilyennel közelebb kerül az ember annak a nagy titoknak a megértéséhez, kik lehetnek azok, akik ilyen kitartóan évtizede Orbánra szavaznak. Íme hölgyeim és uraim, a világbölcsesség foglalata, amit meg Sheldon anyja felé intézett sziporkájával zárok. Miszerint nem érti, a Káslerhez hasonlóan fanatikus szüleje hogyan mehet világkörüli hajóútra, nem fél-e, hogy a Föld peremén egyszer csak leesik. Hát, így valahogy.
Vélemény, hozzászólás?