Azt hiszem, baj volt már nagyon régen is.
Olyan harminc évvel ezelőtt Komarnoban vendégszerepeltem kosárlabdázói mivoltomban, amikor még nem volt meg a híres híd – nem éppen ott -, amelyet Orbán avatott, Sólyom pedig nem bírt átmenni rajta, mert nem engedték, az álomfő kudarcot vallott, lett is visítás, amely oly hangosra sikeredett, hogy máig hallani Tihanyban a nyomát, de mindegy. Így vagyunk mi magunk magunknak Szlovákiára hangolva, magyarul.
Harminc évvel ezelőtt pedig ott nem szolgáltak ki, mert turul nyelven pofáztunk, tényleg ez volt a dolog nyitja, mint kiderült. Nem volt az úgy jól sehogyan sem, mert a túrát, amelyet egyébként román állampolgárságú edzőnk, aki magyar névre hallgatott, Bécsben kezdte meg, ahol fölszakadt a homlokom egy jól bevitt könyökös során, ömlött a vér, és mi óvtuk a közöst, mert ahogy patakzott belőlem az életet adó nedű, a csapatkapitányom óvott engemet, lehajtotta fejem, hogy be ne vérezzem a csodálatos mezt, amelyet ránk aggatott a rendszer.
De nem ez a lényeg. A bécsi Práterben minden további érdeklődés nélkül tették elénk a horribilis számlát az ásványvízről, amely fecni a régi jó schillingben mutatta az elképesztő összeget, amibe az az óriáskerekes kirándulás fájt. De ott nem kérdezték: honnan jöttél ember, ott működött a dolog, másutt valahogy nem.
Komarnoban sem. Ott nem adtak sört. Ez baj, mert nem lehet jóravaló népeket magyar volta miatt teljesen hülyének nézni, ám azok miatt az idők miatt ez folyik itt a csapból: kéretlenül vagy rendelésre, azt nem tudom.
Azt igen, hogy innen nehéz visszacsuszamlani a mába, és erre teszek kísérletet azért, hogy ez az állampolgárság, mégis ez hogyan is van akkor, mert bonyolult egy menet ez a sörös dologgal, de azért talán egyszerűbb a tétel mintsem vélnénk. Mi, komcsik – mondjuk én – bűnösök vagyunk, hiszen megnépszavaztuk, hogy nem óhajtanánk, hogy azok az emberek, akiknek semmi köze, semmi akarata, és semmi elszenvedni valója nincsen ebben az országban, mégis eldönthessék, hogy Orbán Viktor legyen-e az uram. De eldönthetik, hiába ment a maszlag nekünk még, hogy egyesítik a nemzetet, szavazás az nem lesz, hóttziher, és máma azért mégiscsak itt tartunk, úgy, hogy nem tudni, hány honfibú kesereg szerte a világban, mert az titkos és veszélyes.
Egy lényeg volt: aki mozog valahol a Föld nevű bolygón magyarnak mondva magát bármely indokkal, az voksolhasson, persze titkosan, mint süldő lány naplójába oldott mondatok. Máma ez az egész „magyarvagyoknemturista” valami fideszbiznisz lett, és hibák is előfordulnak, mivelhogy senki és semmi nem lehet teljesen tökéletes.
Máma állampolgárságot adunk, és elveszünk, mint akciós banánt a piacon.
Egymondatos határozat jelent meg múlt pénteken a Magyar Közlönyben: „Lackó Jenő magyar állampolgárságát visszavonom. Áder János, köztársasági elnök.” Eszerint az államfő elvette egy ukrajnai férfi frissen, egyszerűsített honosítással szerzett magyar állampolgárságát, mert az érintett a hivatalok szerint „csalárd módon” járt el az eljárás során. A Magyar Közlönyből csak annyi derült ki a férfiról, hogy 1990. augusztus 18-án Ungváron, a mai Ukrajna területén született, az anyja neve Terpak Valentina Ivanivna, és a férfi egyéb neveken (Lackó Jevgenij Vilmosovics, illetve Latsko Ievgen) is ismerhető, de arra semmi nem utal, miért döntött a köztársasági elnök a példátlan visszavonásról. Az állampolgárság megvonására ugyanakkor a mindenkori köztársasági elnöknek lehetősége van, de csak a nem született magyar állampolgárok esetében. A hatályos állampolgársági törvény értelmében ugyanis a honosítás visszavonása feltételekkel és mérlegelési jog alapján alkalmazható az ellen a személy ellen, aki magyar állampolgárságát jogszabályok megszegésével, így különösen valótlan adatok közlésével, illetve adatok vagy tények elhallgatásával, a hatóságot félrevezetve szerezte meg.
Hány Lackó van? Hány csalárd? Hány magyar? Mi köll még a narancs végleges rohadása előtt, hogy maradjon hűtve, felrázva, nem kavarva. Fogós dolog ez proletárok.
Vélemény, hozzászólás?