Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. – mondta, és csendesen elhunyt…
Ostoba ember, sikerült neki, pedig nem megy az olyan egyszerűen, amint a világból végképp való kilépéssel próbálkozó humaniodok elképzelik, hogy: akkor fordítod égfelé a talpad, amikor „ők” szeretnék. Ilyes hangulatba keveredtem, amikor – vesztemre – arra vitt rá a Szentlélek, hogy a dobozt, amelyet televíziónak neveznek bizonyos kultúrkörökben, nézegessem. Taglózó felfedezést voltam kénytelen elszenvedni, amikor bár láttam, és hallottam is, hogy ott bent emberek ülnek, mozog a szájuk, és hang is sikeredik belőle, nem vagyok képes felfogni, hogy mit is akarnának mondani, mert a politikushomo áturalkodott testük azon részén, amely a kommunikációért felelős volna, megtanulva a leckét amit föl is mondanak, ahogyan annak idején a nádpálca plántálta a szárba szökkenő magyarnak az egyszeregyet.
Klisék és panelek uralják a beszédet, ahol senki nem mer, nem akar, nem tud úgy fogalmazni, hogy az a betűhalmaz, amelyet a valóság egy tárgyiasult elemére alkalmaz, azt is jelentse, ami. Lófütyörészős abrakadabra, panelbéli használatra: saját bejáratúlag.
Mindez szemantikai, meg történelmi, meg összerakva az egészet: magyar kérdés.
Annak idején, amikor tanítottam, egyszerűbb volt minden, hiszen a táblára írogatva és rajzolva mutattam be diákjaimnak, hogy a szó hangalakja nem fakad annak fizikai valójából, semmi köze sincs egymáshoz a kettőnek, és a mintám is magától értetődőnek mutatkozott, szembeállítva az ablak, az okno, a window, a vetro – de nem sorolom tovább – betűsorokkal, amiből levezetve láthatta a diák, a drága – mert már akkor sem érdekelte semmi -, hogy a hangalak és a jelentés nem egymásból fakad, mert konszenzuson alapul, magyarán kiegyezünk abban, hogy ha én ablakot mondok, akkor te az üveges jószágra gondolsz, ami kinyílik, ha úgy akarom.
Tehát a tévét bámulva világosodtam meg mostanában véglegesen, hogy itt valami jóvátehetetlen gebasz van, a betűsorok – szavaknak nevezve őket – nem jelentenek semmit. Vagy én nem értem őket, de ha így van, akkor vagy én vagyok a hülye, vagy mindannyian visszavonhatatlanul, és ez bajnak mutatkozott azon az éji órán, amikor megpróbáltam, kihüvelyezni, hogy miről beszél az a jóember ott, de nem ment. Illetve ment volna, ha el nem borul az agyam helye, amikor rájövök, hogy a félórás dumát két percben el lehetne mesélni, de akkor eltűnne a misztikum.
Mindegy.
Aztán rájöttem arra is, hogy ez nem is feltűnő igazán, hiszen a mai magyar fideszújbeszél szövegben a szavak jelentése vagy átalakul, vagy végleg meg is semmisül. Így jártak olyan közkeletű hangsorok, mint a kokárda, a nemzet, a megvédés-megóvás, a harc, a küzdelem, az ember, a polgár, és még számtalan fonéma, mindezek nincsenek, habár mégis vannak, ám tartalmuk akár a héliumos lufi, úgy szállt a semmibe. Nincs, kiüresedett. Tán nem is volt, mert ez egy új világ. csak az a baj, hogy könnyebb egy háborút elkezdeni, mint befejezni. A századelő Kolumbiájában vagyunk, és ezt tapasztaljuk:
„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölygött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá.”
Itt vagyunk. Elveszik a szavainkat visszavonhatatlanul, és ez leselkedik ránk.
„Lázas tevékenysége egyszer csak minden magyarázat nélkül abbamaradt, és valami révületféle váltotta fel. Napokon át, mint egy megigézett, halkan mormogta magában elképesztő megsejtéseit, mit sem törődve a saját józan esze sugallatával. Végül decemberben, egy keddi napon, ebédnél hirtelen kitört belőle, ami a lelkét nyomta. A gyerekeknek egész életükre emlékezetes maradt, ahogy apjuk fennkölt ünnepélyességgel, láztól reszketve, a hosszú virrasztástól és képzeletének lobogásától elgyötörten leül az asztalfőn, és kinyilatkoztatja felfedezését: – A föld kerek, mint a narancs…Ursula boldog volt, és még hálát is adott az Istennek, amiért megteremtette az alkímiát, a falu népe pedig a laboratóriumban szorongott, és gujavalekváros süteményeket kapott a csoda megünneplésére; José Arcadio Buendía meg úgy mutogatta a visszanyert aranyat a tégely alján, mintha a saját találmánya volna. Mutogatása közben odaért a nagyobbik fiához, aki az utóbbi időben alig nézett be a laboratóriumba. Orra alá tartotta a szikkadt, sárgás üledéket, és megkérdezte: – No, mi ez? – José Arcadio őszintén felelte: – Kutyaszar. Erre apja visszakézből úgy szájon csapta, hogy eleredt a vére és a könnye.”
Köszönöm mindezt Marquez bácsinak, aki nem futballista, és magyarabb, mint hihetnők. Számomra ő visszavonhatalnul turul vér, ez buzog benne bizonyára. Sajnálom magunkat nagyon, mert szomorú a vég,amely így tud szólni, párt és minden gyömöszölés nélkül, nem igazán tetszetős. Pedig virítják véget nem érőn, és nem köll a lego.
Ha egy gyerek elé egy csomó játékot teszünk, különféle játékokat, végül is egy mellett fog megmaradni, és az államnak az lenne a kötelessége, hogy megteremtse azokat a feltételeket, amelyek közt ez a játék végleg megmarad a gyereknek. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a boldogság és a hosszú élet titka. Hogy mindenki úgy éljen, hogy csak azt csinálja, amit szeret, a bölcsőtől a sírig.
Valóban nem szórakozok, ez ellenőrzött duma. Nem tetszik, föntről származik. Benne vagyunk a játékban, mi vagyunk a bábuk a jóegészségünkre. Most valóban fogytán a szó.
Vélemény, hozzászólás?