Konzultálok nemzeti magammal

El óhajtanék menni innen a büdös fenébe, Mikes Kelemen akarok lenni, Rodostóban lavázni, hallgatni a tenger mormolását, a futó szelet, annak zúgását, egy lenni valójában a bujdosók közül, habár ezt mostan is teszem, rejtőzködök, fütyörészek az egyre nagyobb számban és egyre több alakban kifejlődő brigantik elől. Így megy ez. Mert honnan tudom én, hogy mikor látnak meg hirtelen? Nem, ezt én nem tudhatom, aztán mégis minden lassan kihüvelyeződik, kialakul, amikor már ott tart a ’zember, hogy az ismerőse óvva óv a mobilon, hogy ezt lehallgatják szerinted, és az eredendő röhögés kínját levetve végül be kell látnom: lehet, hogy igaza van.

A közszolgákat már figyelik, mért ne tennék ezt meg a köz ellenségeivel is, mint ahogy azzá váltam évek alatt. Már nem is tudom mikor volt, hogy a televízió kamerája előtt elszóltam magam, és elfeledve, hogy abban a térben amúgy hazudni szükséges, mégis meggondolatlan kijelentésre fakadtam, amikor kijelentettem azt, hogy Orbán Viktor a csőcselék vezére. Lett kalamajka és haddelhad, a Hír TV órákon belül ott volt, hogy mondjam el, hogyis volt, én meg azt mondtam, így volt. Ez aztán pörgött hetekig, pedig akkor ez az alak még kormányon sem volt. Most pedig éppen hajóz, aztán szabadidejében leveleket írogat, és örömmel veszem, hogy nekem ezekből nem jut, így biztos lehetek abban, hogy rajta vagyok a listán, olyan lábjegyzettel, hogy ennek nem érdemes küldeni, ez menthetetlenül a rendszer ellensége, kár rá a papír.
Orban-levele(1)
Kár volna amúgy is, mert hasonszőrű ország még egy biztosan nincs – ha csak az azeriek nem játszanak -, hogy a polgároknak magyarázom a bizonyítványomat leveleket küldözgetve, mert ilyen nincs, és mégis van.
Dolog elleni erőszakkal elkövetett lopás bűntett elkövetésének gyanúja miatt. Ezt a szép mondatot nem én találtam ki. A rendőrség volt. Ám sajna nem Viktor ügyében, pedig lehetne, ha már.
Egy minden magyar embert érintő jó hírt oszt meg legújabb, többszáz millió forintért – a normálnál drágább, elsőbbségi küldeményként – szétküldött levelében Orbán Viktor. A napokban többmillió háztartásba eljuttatott kormányfői levél a Magyarországgal szemben 2004 óta folytatott túlzottdeficit-eljárás megszüntetéséről szóló közlésen kívül hemzseg a csúsztatásoktól. A miniszterelnöktől és pártjától már megszokott háborús retorikai fogás – miszerint „Magyarország egy fontos csatában győzött” –mellett nem meglepő az a kommunikációs húzás sem, hogy a túlzottdeficit-eljárást kiváltó költségvetési hiány túllépéséért az előző kormányok a felelősek, míg az eljárás megszüntetése az Orbán-kabinet sikere. Mivel – magyarázta a kormányfő – a 2010-ben kapott felhatalmazással nemcsak rendbe tették az ország pénzügyeit, de túl is teljesítik a hiánycél feltételeit. Az ehhez szükséges kellemetlen gazdaságpolitikai lépésekről már nem írt a kormányfő. Nem említette a magán-nyugdíjpénztári megtakarítások „einstandolását”, vagy éppen a lassan már követhetetlen ágazati különadókat. Utóbbiak közül a bankokra kivetett tranzakciós illeték áthárításának elviselését sem köszönte meg Orbán a címzetteknek, hacsak annak nem vehető az a kijelentése, miszerint „ezt a sikert, mi, magyarok közösen értük el.” Erős csúsztatás a levél azon állítása is, miszerint „Az Unió most a tények előtt meghajolva végre elismerte a magyar emberek teljesítményét, a magyar válságkezelés eredményességét”. Orbán arról is írt, hogy „ezután minden uniós forráshoz hozzájuthatunk, ami a magyaroknak jár.” Pedig eddig még átmenetileg sem veszített Magyarország egyetlen eurót sem az eljárással összefüggésben, csupán egy rövid ideig lebegtették Brsüsszelben egy 500 milliárd forintos összeg zárolását, de végül ebből sem lett semmi. Valóságos viszont az az ötmilliárd forintot is meghaladó összeg, amit 2010 óta az Orbán-kormány az ilyen és ehhez hasonló „nemzeti konzultációs” levelekre, propagandaakciókra elköltött. A mostani levéllel együtt már tucatnál is több akciót indítottak: Orbán leggyakrabban mind a 8 millió választónak írt, de többször szólított meg szűkebb csoportokat is: a nyugdíjasokat, a közalkalmazottakat, vagy a kistelepülések lakóit, kaptak levelet a rendőrök, a nyugdíjpénztári tagok és a határon túli magyarok is. Legutóbb júniusban a Fidesz rezsicsökkentési aláírásgyűjtési akciójában való részvételt köszönte meg a pártelnök-miniszterelnök – sok esetben olyanoknak is, akiket ez nem érintett. A kormányzati propagandaakciók adatkezelési visszáságait jól példázza, hogy évek óta halott, vagy huzamosabb ideje külföldön tartózkodó embereknek, sőt DK-s politikusnak és családjának is megköszönte Orbán, hogy aláírásával támogatta a Fidesz kampányát, ám az érintettekben az volt a közös, hogy egyikük sem írta alá az íveket.
(Népszava)
2663070103_004eab75fc_z
Hát elég volt. Meg elég is lesz, és ha a mi prime miniszterünknek ez a hobbija a te pénzeden olvasó, kérlek, háborodj fel és olvass mondjuk Puskint, ha már:
„Én írok levelet magának -/ Kell több? Nem mond ez eleget?/ Méltán tarthatja hát jogának,/ Hogy most megvessen engemet./ De ha sorsom panasz-szavának/ Szívében egy csepp hely marad,/ Nem fordul el, visszhangot ad./ Hallgattam eddig, szólni féltem,/ És higgye el, hogy szégyenem/ Nem tudta volna meg sosem,/ Amíg titokban azt reméltem,/ Hogy lesz falunkban alkalom,/ S hetenként egyszer láthatom;/ Csak hogy halljam szavát, bevallom,/ Szóljak magához, s azután/ Mind egyre gondoljak csupán,/ Éjjel-nappal, míg újra hallom./ Mondják, untatja kis falunk,/ A társaságokat kerüli,/ Mi csillogtatni nem tudunk.”

Csillogtatni te sem, aki nézed a bötűket, hacsak nem a villantós horgászatra gondol az ember, amikor az áldozat látszat-valósággal kapja be a csalit.

Mindnyájan halak vagyunk, a tó pedig fogy: mocsarasodik.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum