Bohócságok

„Dhémosztenész, hát hiszesz te Istent? – Hiszek. – S mi a bizonyságod reá? – Tulajdon engem vert meg, de nagyon. – Jól megmutattad.”
(Kierkegaard)

Már korán alszom el az idő haladtával, hajnalban ugyanezért ébredek, hogy a sötétben, csupán a város lihegő hangját hallva bolyongjak a még mindig forróságot okádó falak között, és könyvekben, hajdan írt levelekben keressem múltam cafatjait, hogy megértsem azt az abszurdot, amelyben ma létezni kell, és mindig az időbe botlok bele, amely ott heverészik a lábaim előtt csak arra várva, hogy benne hasaljak el, dolgokat rak elém, hogy ne kelljen foglalkozni a jelen őrületével, és ezt jól teszi. Valami borzongással vettem a kezembe egy levelet, amely a létezéshez vezető utam első tárgyi emléke, és nagyanyám kapta anyám születése után, amikor még zsíros bajszú kalapos emberek álltak a fényképezőgépek elé avas szagú parasztudvarokon, tekintetükben a saját őseik lélegzésével, amely parttalan mélységekbe jelöl utat, és azon túl is, a létezés már érzékelhetetlen gyökeréig.

1934-ben így örömködött a már porrá vált rokonság anyám születésének: „Gratulalunk mind nyajan a drága kis csöppségért. A mult héten vagyis 29-én mondom a mamának azt álmodtam az éjjel hogy a Mariska kezébe egy kis leányt tettek polyában. Azota minden nap a postás vártuk hogy hoza e a lapok amelyben ezt tudatják. Hála Isten hogy szerencsésen ment. Most van nagy öröm sok csok mindnyajunktol.”

Forgattam ezt a sárgult, gyűrött fecnit, és hirtelen belém hasított a felismerés, hogy ezzel a feljegyzéssel váltam magam is az idő rabjává, annak a könyörtelen valaminek leláncolt áldozatává, amely miatt, amikor megtudtam, hogy a fiam megszületett, nem ugrándoztam örömömben, mint az bevett szokás, nem lődöztem kalasnyikovval sem, mint az más kultúrkörökben természetes ünneplési mód, hanem a rémület lett úrrá rajtam, mert észrevettem, hogy meg fogok halni.

Szétnéztem múltamban, előjöttek a gyerekkor képei a falun töltött nyarakról, ezeken gólyák kelepeltek, tehenek bőgtek és pulik ugattak, békákat kínoztunk az erdő melletti posvány szélén, és fél óra alatt szívtunk el egy doboz Savaria névre hallgató cigarettát hat évesen, amíg lila nem lett a fejünk a tiltott gyümölcstől, de ezt senki sem tudta meg soha. Mintha az idő könyörtelen folyása megállt volna egy rövid pillanatra, csak annyira, hogy repedések keletkezzenek a mindent rezzenéstelenül elfedő falon, hogy megérthessem sajátos természetét, ami arra való, hogy eltaposson. Itt, ezen a sötét hajnalon értettem meg igazán – holott számtalanszor olvastam már – Füst Milán igazságát.

„Mert minden, ami adatik nékünk: átok és áldás együttvéve. Vegyétek csak ezt: gazdagsággal együtt jár az únottság és az elteltség, szépséggel a hiúság görcse-gondja s az öregedés hatszoros keserve…Fiatal vagy? Nevessél és sírjál egyszerre. Öreg lettél? Akkor is. Szerelmes vagy? Nemkülönben. Hát nem délibábos hab az ember egész élete? Mire körülnézel, elmúlt, a múltad meg sehol nincs, hiába keresed padláson, pincében, vagy sétálsz akár a folyók partjain, abban a reményben, hogy a fiatal Tuszunnal találkozol ott, vagyis azzal, aki valaha voltál, s most sírva átöleled őt. Egy lakomára gondolsz, és nem tudsz visszaszaladni, hogy viszontláthasd azokat a barátaidat fiatalon, akik már meghaltak, vagy ha nem halottak, szakálluk nőtt, vagy ha nem, az eszük begyepesedett. Hol a múltad? A fejedben, másutt sehol nincsen többé. S mindez a sok komédia a halál árnyékában megy végbe, s mondom, olyan ez, mint az árnyképek a falon.”

Még a félhomályban keresni kezdtem a múlt tárgyiasult formáit, hogy ellenálljak a kérlelhetetlennek, amikor a kezembe került egy kép hajdani önmagamról és régvolt barátokról, ahogyan bizakodva nézünk a jövőbe, ami a jelen, és rá kellett döbbennem, hogy ketten már halottak, amit eddig is tudtam, de csak most fogtam föl igazán, mert az ott a papíron csak az idő egy kimerevített pillanata, ami semmit sem jelent, bármi is volt akkor és ott, nem létezett. Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul.

Ugyanígy a könyv dedikációja, amit ballagásomra kaptam, ez is ezt mutatja, akik akkor örök barátsággal írták rá a lapra a nevüket, vagy már halottak, vagy rég elfeledtük egymást, az elmúlástól kímélt nevek, akik átmenetileg bolyonganak ebben a világban még emberi alakban, tán ugyanazzal a rémülettel szemlélik a körülöttük lévő szétfolyó világot, mint magam ezen az órán, híve vagy hitetlenül, a végeredmény ugyanaz, összerágnak minket a molyok, és még csak azt sem értjük, mi és miért történik velünk és körülöttünk.

„Néha leomlanak a díszletek. Ébresztő, villamos, négy óra hivatal vagy gyár, ebéd, villamos, négy óra munka, vacsora, alvás és hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek, szombat – általában könnyedén végigcsinálja az ember. Ám egyszer csak felmerül a miért, s ezzel a csüggedt rácsodálkozással kezdődik minden…Sivár életünk mindennapjain így hordoz bennünket az idő. De mindig eljön a pillanat, amikor nekünk kell vállunkra vennünk. A jövőben élünk: „holnap”, „majd”, „ha majd elhelyezkedsz”, „ha nagy leszel megérted”. Csodálatra méltó ez a következetlenség, hiszen végül is meg kell halni. De eljön a nap, mikor az ember rájön vagy kimondja, hogy harminc éves. Ezzel azt állapítja meg, hogy fiatal. Ugyanakkor el is helyezi magát az időben. Felismeri, hogy a görbe egy bizonyos pontjára érkezett, bevallja, hogy ezt a görbét végig kell járnia. Rádöbben, hogy az idő fogja, fölismeri benne legádázabb ellenségét. A holnapra, csak a holnapra várt, pedig egész lényével tiltakoznia kellett volna ellene. A hús lázadása: ez az abszurd. Egy fokkal lejjebb az idegenség következik: észrevesszük, hogy milyen sűrű a világ, hogy milyen idegen, mennyire kikezdhetetlen egy kődarab, hogy milyen hevesen tagadhat bennünket a természet, egy táj. Minden szépség mélyén van valami embertelen: a szelíd lankák, a kéklő ég, a fák rajza egyszer csak elveszíti az általunk ráaggatott csalóka értelmét, s hirtelen oly messze tűnik, mint az elveszett Paradicsom. Az évezredek mélyéről ránk tör a világ eredendő ellenségessége. Egy pillanatra nem is értjük, hiszen évszázadokon át csak azokat az alakzatokat értettük belőle, amit előzetesen mi helyeztünk bele, hiszen már nincs erőnk ehhez a mutatványhoz. A megszokás által elfedett díszletek visszaváltoznak azzá, amik. Eltávolodnak tőlünk.”
(Albert Camus)

„A rózsafüzér mindennapi malasztja véget ért. A herceg békés hangja egy fél órán át idézte a dicsőséges és fájdalmas misztériumokat, de félórán át egy másik hang is vegyült az egyhangú mormolásba megemelkedő hullámzással, amelyből mint aranyvirágok csillantak ki a szokatlan szavak: szerelem, szüzesség, halál…és Magdolna is a két ablak között inkább bűnbánó bűnösnek látszott, mintsem szép szőke lánynak, aki, ki tudja, milyen bolondos álmokba felejtkezik, amikor nem hallja az esti áhitatot. Amint az utolsó szó is elhangzott, minden a szokott mederbe zökkent vissza, vagy a rendetlenségbe, ahogy tetszik.”
(Lampedusa: A párduc)

A fakanál tompán puffant bátyám fenekén: újra és újra, amint anyám kétségbe esett dühe ereje tartott, hogy megfeleljen anyjának, a mi nagyanyánknak, aki áhítatában végleg elvesztette józan eszét, és vele együtt élő lányát a hit mély sötétségébe taszítva követelte büntetésünket, amelyet a nagyobbik gyerek szenvedett el oly ideig, míg a kanál meg nem adta magát a jóisten követelte nevelő buzgóságnak, és ketté nem törött. Pedig csak misén voltunk, és a két kölök röhögött. Ennyi volt.

Nem a szemben méltóságában megalázott, faragott képként – az Írást meggyalázva szenvedő – megfeszített Jézuson, nem is a belé minden feltétel nélkül adandó hittelen hiten, hanem nagyanyám haverjain húzódott rángó, el nem hagyható görcsbe a szánk és rekeszizmaink, mert a vénasszonyok kéretlen kórusa valami iszonyú visítást művelt előttünk a hit nevében, hörögve, hogy édes Jézus légy velünk, mi egyetlen örömünk. Sikoltoztak, fejükön furcsán billegő, világtól idegen kalapokkal, felkészülve az áldozás kívánta versenyfutásra, amikor áhító, sunyi és hazug képpel tátották fogatlan szájukat a szentség befogadására, és mindez megverve a józan, fiatal elme látásával ördögi röhögésre késztetett bennünket, amit nem lehetett büntetlenül hagyni, így érkezett el a fakanál.

Ám az is hozzátartozik, hogy anyám a büntetést sírva hajtotta végre, hogy a szomszéd szobában az öregasszony megnyugodjék: a rend helyreállott. Akkor még nem tudtam, ma már sejtem, hogy ekkor gyűlöltem meg véglegesen azt a világot, amelyet most fogadatlan prókátorok újólag vezetnének vissza, és rá kell jönnöm, hogy nem akarok újra gyerek lenni, mert élvezem azt a viszonylagos szellemi függetlenséget, amelyet több mint ötven év minden tapasztalata megenged nekem. Hosszú volt az út, hosszan kísértettek pedig.

Nagyapám falusi tanító volt, és romlatlanként, semmit sem értve, semmit fel nem fogva látta az ember, amint hol úttörő nyakkendőben szenvedett a kiskölkökkel rendre óhajtva bírni őket, máskor meg, ebéd vagy vacsora előtt szemét lehunyva, ujjait összefonva magában mégis áldozott a gyermekkorában belé nevelt hitnek, de soha nem szólt, mindazt, ami benne volt, megtartotta magának, és fátyolos szemekkel – amelyek jelentését csak fél évszázad távolából lehet igazán kihüvelyezni – belenyugvással szemlélte hitének harsány megnyilvánulásait, amelyet feleségében látott, és hallgatott.

Valamelyik karácsony délutánján sétálnom kellett a „bérmakeresztapámmal”, hogy később, hazaérve a szentség beteljesedjék, mert annak úgy kellett történnie. Róttuk hát a havas utcákat órákon keresztül, szótlanul, mert nem volt mondanivalója a számomra, úgy lett keresztapa, hogy nem is akarta, csak a nagyanyám által vezényelt vég nélküli kártyacsaták, és a natúr cseresznye paprika zabálás – ebben versengtek – tette alkalmassá arra, hogy engemet a hit magasabb szintjére vezéreljen, de ez nem sikerült neki. Kaptam tőle egy órát a nagy esemény kapcsán, amikor is a harmadik szentségtelenségben részesülve tagja lehettem a nagy családnak, amelyet billegő fejű és vernyogó vénasszonyok jelentettek fakanálos fenyegetéssel, és nem kértem belőle. Viszont cigit igen a bérmaszülőtől a nagy napon, amit ez a jóember nem tudott feldolgozni, nem adott – jól tette -, de nem fogta be a száját, és cirkusz lett megint a felhőtelen hitbéli boldogság helyett.

Brunnernek hívták a papot, aki a vészterhes időkben házhoz járt hozzánk a hitet avatatlan agyunkba csöpögtetni, szinte titokban, de ott kellett lennie hetente egyszer, hogy felfogjuk világának ostobaságát. Nehéz dolga volt, és akkor bukott le végérvényesen – hogy mindaz, amit képvisel mennyire fontos, a lélek mélyére való megváltó hitben való tudás -, amikor nagyanyám végül freudi módon a kutyával keverte össze. Brúnónak hívták a bokszerunkat, akinek – így visszatekintve – sanyarú sorsa lehetett minálunk. Egyik nap ott ült a szentnek hazudott ember igyekezve jobb belátásra bírni játékon lengedező agyunkat, amikor nagyanyó az áhitat közepén fel nem tette a kérdést, mondván, hogy bezártuk-e a pincébe a Brunnert. Az atya köpni, nyelni nem tudott, Brúnó – szegény – valóban a pincében volt, Brunner atya pedig velünk szemben merült el a rejtelmekben, ahová nem bírtuk követni, de nem volt menedék, elsőáldozni kellett.

Minderről az aktusról csak egy megsárgult fénykép állít bizonyságot, hogy valóban megtörtént-e, nem emlékszem. Ezen a darabon egy lánnyal ülök hófehér ruhában, gondosan oldalra fésült hajjal, Icunak – ő volt a mátkám a hit első stádiumába lépve – szintén fehér mindene, a ruhája, a haja borítása, az áhitatos szeme, és néz bele a kamerába, amely valami olyan bizarr idillt örökít meg, amely csak perverz, Istent hobbiból imádó nagymamák képzeletében – meg ma Semjénében – létezik. Olyan a képem, mintha bérmaszülőm megelőlegezve a cigarettát követelésemet nem köpött volna be, hanem egyszerre nem is két Mátrát – ezt szívott -, hanem mindjárt két jointot adott volna, hogy el tudjam viselni azt, amifelé terelni óhajtott az ostobaság. Révület van azokban a szemekben, a rémület majd később költözik beléjük, beleszakadva a valóságba, és egy életre szóló terhet adva hitbéli kérdésekben, amit majd – a fényképhez képest – hosszú évek múlva, és a korán elveszített szüzesség büntetésének terhét levetve terelt el ahhoz, hogy igazán belegondolva a lét abszurditásába Buddhánál kössek ki.

„Valóban mit tehet egy veszendő lélek e veszendő világon, e részvétlen űrben, mint hogy a szakadékok szélén ezrart szopogat vagy leissza magát, vagy végül is leborul Allah elképzelt trónja elé. Annál is inkább, minthogy, nem tudni, a természet milyen hibája folytán lelke nem e rövid időre készülődik, szegény lelke az öröklét ostoba igényét hordja magában, és más ütemben, egészen másként öregszik, mint a test. Nagyműveltségű és bölcs hitetleneket ismertem én, akik, amikor gyerekük vagy anyjuk beteg volt, mégiscsak leborultak. Mert mit tehettek volna egyebet? Egy keresztény vallásban nevelkedett derék, hitetlen bölcset is láttam egyszer, aki a halálos ágyán papot hívatott, – mindezen én nem is csodálkozom. Mert őbenne van az az erő, az az Allah, aki fenntartja őt, s mihelyt ez cserbenhagyja, vagy mihelyt kedveltjeiben hanyatlani kezd fenntartó istenségük, akkor kívül keresi. A bárányban is megvan eszerint Allah, no de a farkasban is megvan, el ne feledjük. Minthogy ez egy kegyetlenségre alapított világrend…Egyszóval: ki hitetlen, és amellett jóakaratú, annak útja mindenképpen tiszteletreméltó, mert a földi és túlvilági jutalom reménye nélkül jónak lenni a legigazabb erény. De útja nem lehet következetes. Mert a legtöbbje mégiscsak leborul. Viszont a hívőké következetes, ezt meg kell adni. Ennyi engedményt teszek nektek, ti papok.”
(Füst Milán)

Korai terelésem szereplői közül ezt a meghasonlást nem érte meg senki sem. Szerencsémre, szerencséjükre, mert akkor mindezt olvasni kéne, és nem lenne segítség sem a fakanál, sem Brunner-Brúnó, és semmi sem végképp mindent látó szívemnek.

„Az ember fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt. Ezért szeret este, mikor már az árnyaktól is riad, emberek közt lenni, zajban, mert effélét érez: – itt világosság van és zaj, az árnyak tehát eloszolnak és ha ti nem féltek a veszedelmektől és haláltól, akkor nekem se kell talán. Ugyane félelem miatt tűz- és egyéb áldozatokkal is békíti a veszélyek istenét, mondván: – ezt vedd el tőlem, ezt szívesen adom, bár nagy kincsem ez is, csak ne engem vegyél el, vagy azt, ami még drágább nekem…Mindebben pedig az eredendő rémület a lényeg. Van erre az embernek oka? Mondani se kell, ezernyi. Mivelhogy ez a világ a lehető legszörnyűbb kegyetlenség rendszerére van építve, alapítva. E soknak legtöbbje pedig korai pusztulásra van ítélve, tudjuk. Ez a világ rendkívül szapora, hiszen látjuk, milyen szaporák például a nyulak, patkányok, halak és hány marad meg belőlük. Ez a pusztulás gyanús nekem, ebben mintha valami öröm is volna kifejezve! Ha hinnénk Allahban, az atyában, vagy Zeüszben, a kéjencben, azt kellene hinnem, hogy kaján és rosszindulatú…Milliónyi itt az ellenség kívül és belül. Bent a betegségek és a lélek önsanyargatása, kint az éhesek: minthogy egyik lény a másik lábát akarja megenni mindenáron, vagy a máját, vagy a vérét akarja kiszívni, mely dolgokról pedig azt lehetne hinni, hogy mégse ilyen célból vannak megteremtve…Nem sírnivaló ez a látvány? És Buddha sírt is, de mit tehetett mást? A fáknak ágaikat kell áldozniok, az állatoknak ha nem az életüket, akkor a fiaikat, egyik tagjukat vagy a vérük egy részét kell odaáldozniok, s az embernek szintúgy…Minthogy életveszélyes üzem ez.”
(Füst Milán)

“Ahogy bizonyos betegségek gyógyítására rengeteg különféle gyógyszer található, hasonlóképpen számos vallási rendszer szolgál ezen a világon arra, hogy az érző lények – emberek és másfélék – elérjék a boldogságot.”
(Tenzin Gyatso,a XIV, Dalai Láma)

Én, aki igen együgyű vagyok, nem láttam tovább az agyam belsejénél, és lám: föltaszított a ló.

Unom én ezt az egészet, unlak én benneteket, de nagyon. – mondta, és csendesen elhunyt. Ostoba ember, sikerült neki, pedig nem megy az olyan egyszerűen, amint a világból végképp való kilépéssel próbálkozó humaniodok elképzelik, hogy: akkor fordítod égfelé a talpad, amikor “ők” szeretnék. Ilyes hangulatba keveredtem, amikor – vesztemre – arra vitt rá a Szentlélek, hogy a dobozt, amelyet televíziónak neveznek bizonyos kultúrkörökben, nézegessem. Taglózó felfedezést voltam kénytelen elszenvedni, amikor bár láttam, és hallottam is, hogy ott bent emberek ülnek, mozog a szájuk, és hang is sikeredik belőle, nem vagyok képes felfogni, hogy mit is akarnának mondani, mert a politikushomo áturalkodott testük azon részén, amely a kommunikációért felelős volna, megtanulva a leckét amit föl is mondanak, ahogyan annak idején a nádpálca plántálta a szárba szökkenő magyarnak az egyszeregyet.

Klisék és panelek uralják a beszédet, ahol senki nem mer, nem akar, nem tud úgy fogalmazni, hogy az a betűhalmaz, amelyet a valóság egy tárgyiasult elemére alkalmaz, azt is jelentse, ami. Lófütyörészős abrakadabra, panelbéli használatra: saját bejáratúlag. Mindez szemantikai, meg történelmi, meg összerakva az egészet: magyar kérdés.

Annak idején, amikor tanítottam, egyszerűbb volt minden, hiszen a táblára írogatva és rajzolva mutattam be diákjaimnak, hogy a szó hangalakja nem fakad annak fizikai valójából, semmi köze sincs egymáshoz a kettőnek, és a mintám is magától értetődőnek mutatkozott, szembeállítva az ablak, az okno, a window, a vetro – de nem sorolom tovább – betűsorokkal, amiből levezetve láthatta a diák, a drága – mert már akkor sem érdekelte semmi -, hogy a hangalak és a jelentés nem egymásból fakad, mert konszenzuson alapul, magyarán kiegyezünk abban, hogy ha én ablakot mondok, akkor te az üveges jószágra gondolsz, ami kinyílik, ha úgy akarom.

Tehát a tévét bámulva világosodtam meg mostanában véglegesen, hogy itt valami jóvátehetetlen gebasz van, a betűsorok – szavaknak nevezve őket – nem jelentenek semmit. Vagy én nem értem őket, de ha így van, akkor vagy én vagyok a hülye, vagy mindannyian visszavonhatatlanul, és ez bajnak mutatkozott azon az éji órán, amikor megpróbáltam kihüvelyezni, hogy miről beszél az a jóember ott, de nem ment. Illetve ment volna, ha el nem borul az agyam helye, amikor rájövök, hogy a félórás dumát két percben el lehetne mesélni, de akkor eltűnne a misztikum.Mindegy.

Aztán rájöttem arra is, hogy ez nem is feltűnő igazán, hiszen a mai magyar fideszújbeszél szövegben a szavak jelentése vagy átalakul, vagy végleg meg is semmisül. Így jártak olyan közkeletű hangsorok, mint a kokárda, a nemzet, a megvédés-megóvás, a harc, a küzdelem, az ember, a polgár, és még számtalan fonéma, mindezek nincsenek, habár mégis vannak, ám tartalmuk akár a héliumos lufi, úgy szállt a semmibe. Nincs, kiüresedett. Tán nem is volt, mert ez egy új világ. csak az a baj, hogy könnyebb egy háborút elkezdeni, mint befejezni. A századelő Kolumbiájában vagyunk, és ezt tapasztaljuk:

„Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölygött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá.”

Itt vagyunk. Elveszik a szavainkat visszavonhatatlanul, és ez leselkedik ránk.

„Lázas tevékenysége egyszer csak minden magyarázat nélkül abbamaradt, és valami révületféle váltotta fel. Napokon át, mint egy megigézett, halkan mormogta magában elképesztő megsejtéseit, mit sem törődve a saját józan esze sugallatával. Végül decemberben, egy keddi napon, ebédnél hirtelen kitört belőle, ami a lelkét nyomta. A gyerekeknek egész életükre emlékezetes maradt, ahogy apjuk fennkölt ünnepélyességgel, láztól reszketve, a hosszú virrasztástól és képzeletének lobogásától elgyötörten leül az asztalfőn, és kinyilatkoztatja felfedezését: – A föld kerek, mint a narancs…Ursula boldog volt, és még hálát is adott az Istennek, amiért megteremtette az alkímiát, a falu népe pedig a laboratóriumban szorongott, és gujavalekváros süteményeket kapott a csoda megünneplésére; José Arcadio Buendía meg úgy mutogatta a visszanyert aranyat a tégely alján, mintha a saját találmánya volna. Mutogatása közben odaért a nagyobbik fiához, aki az utóbbi időben alig nézett be a laboratóriumba. Orra alá tartotta a szikkadt, sárgás üledéket, és megkérdezte: – No, mi ez? – José Arcadio őszintén felelte: – Kutyaszar. Erre apja visszakézből úgy szájon csapta, hogy eleredt a vére és a könnye.”

Köszönöm mindezt Marquez bácsinak, aki nem futballista, és magyarabb, mint hihetnők. Számomra ő visszavonhatatlanul turul vér, ez buzog benne bizonyára. Sajnálom magunkat nagyon, mert szomorú a vég, amely így tud szólni, párt és minden gyömöszölés nélkül, nem igazán tetszetős. Pedig virítják véget nem érőn, és nem köll a lego. Ha egy gyerek elé egy csomó játékot teszünk, különféle játékokat, végül is egy mellett fog megmaradni, és az államnak az lenne a kötelessége, hogy megteremtse azokat a feltételeket, amelyek közt ez a játék végleg megmarad a gyereknek. Meg vagyok győződve róla, hogy ez a boldogság és a hosszú élet titka. Hogy mindenki úgy éljen, hogy csak azt csinálja, amit szeret, a bölcsőtől a sírig. Nem szórakozok, ez ellenőrzött duma. Nem tetszik, föntről származik. Benne vagyunk a játékban, mi vagyunk a bábuk a jó egészségükre. Most valóban fogytán a szó.

„Tisztelt 18 éven aluli állampolgár, kérjük ne kockáztassa munkatársunk munkahelyét és koncessziónk jogát! Kérjük ne lépjen be a helyiségbe! Köszönettel: a Vezetőség” Lassan folyunk az alagsorba az orwelli világ felé.

Ha így halad ez tovább az előre kitaposott ösvényen, már az az idő sincsen túl messze, amelyet a létezés furcsaságaira csodálkozó tizenhét éves fejemmel tapasztaltam valamikor. Ez még a Jurassic-parki időkben esett meg, abban a létállapotban, amikor a hatalom feljogosítva érezte magát, hogy mindenbe belepofázzon. Akármit – még az ember gondolatait is – ellenőrizzen, azaz jóval a rendszer megváltozása előtti történet ez, de mindenképpen figyelemre érdemes, mert a vátesz szerint nincs messze az idő, hogy ugyanaz megtörténjen ugyanott (itt). Példázza ezt az úttesten rossz helyen átkelő anya esete, amit nem részletezek, de az egész delírium kezd kiteljesedni, a maga módján rendszerré összeállni, és ez az oka és indoka, hogy belenézzünk az 1978-ban történtekbe, amely ezen a helyen, jelesül Szombathelyen esett meg a mostani bötűk firkálójával. Az volt, hogy sportolási céllal a fenséges Prága városában kellett megjelennem akkor rövid időre, aztán, mivel a repcsi későn szállt le a mi túlragozott fővárosunkban, egy, a Déli Pályaudvaron töltött lélekemelő éjszaka után csak a hajnali vonattal tudtam haza, azaz Szombathelyre jutni. Ennek folyományaként a kora délelőtti napsütésben volt muszáj – fekete széldzsekiben és eléggé nagy táskával – vonszolni testem, az otthonom felé gyalogolni, amely a Hadnagy utcában leledzett, ezért pedig a Vöröshadsereg (ne röhögj, ma 11-es Huszár út) utcában vánszorogtam a vázolt zűrös éjszaka után láthatóan elcsigázott állapotban, amikor a fehér Zsiguli (fiatalabbak kedvért ekkor még ez volt a menő), oldalán a rendőrség felirattal fékezett mellettem, és nem mosolygós, hanem tudatosan marcona alakok szürke egyenruhában, fejükön vörös csillagos tányérsapkával – mert akkor még ilyen mundérban szolgálták a dolgozó népet – ugráltak ki belőle, hogy kérdőre vonjanak, hová a francba megyek. Erre én a ma született bárány jámborságával válaszoltam: haza. De ez sem volt elég, arra is kíváncsiak voltak, honnan jövök, amire magam, hogy a hosszas magyarázkodást elkerüljem, a világ legtermészetesebb módján feleltem: Prágából.

Ez persze kicsapta a biztosítékot, és személyi igazolványt követeltek mondván, bizonyítsam én, hogy tényleg onnan pár száz méterre lakom, csakhát ennek egészen prózai okok miatt nem lehetett megfelelni, ugyanis akkortájt a drága kis szig-et nem volt “szabad” külföldre vinni, így csak útlevelem volt a piros fajtából, amelyben (persze) lakcím nem szerepelt. Ezzel szemben a fent már emlegetett úton laváztam, amely egyenesen Kőszeg, azon túl pedig a Sátán lakhelye, a Nyugat felé vitt, így potenciális disszidensnek számítottam, ennek okán csak fél órás faggatózás után, amiből még azt is tudni akarták, hogy mennyi hangya futkározik a hány szobás lakásban – de fajsúlyosabb kérdések pergőtüze mellett – nagy nehezen tovább engedtek. Mégsem volt sok híja, hogy a „kapitányságon” kössek ki csak azért, mert arrafelé mentem. Régen volt.

Ez az emlék szivárgott olykor likacsossá váló agyamba, ezért történt az írás elején idézőjelbe tett szöveg megtestesülése. Mert ugyanitt vagyunk, és ennek sugallata szerint az ellenség ott kívül van, de legfőképpen Nyugat felé. Summarum: értelemszerűen fokozódik az osztályharc, ami azt is jelenti, hogy az árulókat immár a saját kompánia között is folytonosan keresni és üldözni kell, mert ürgebőrve kötve, békaembernek öltözve akár a legbelsőbb körökbe is befurakodhatnak. Mert lehet ugyan, hogy a trafikos jó elvtárs – ezért trafikos -, de a csókosok köre most már olyan tág, hogy óhatatlanul is bekerülhetnek nem igazán hithű alakok az amúgy bilincsre zárt sorok közé, következésképp az óvatosság nem árt, sőt, alaposan indokolt. Most éppen a trafikos nyaloncok vannak soron.

Többször végignéztem a natgeón Hitler hatalomba jutásának történetét, és rémülve látom, hogy leképezi a mi emberünk működését és filozófiáját. Ő is csak egyszer akart nyerni, de akkor nagyon, ő is hitegetett konszenzussal, mifenével, de alkalom adtán lecsapott. Mi itt most itt Európa köldökén nem kell féljünk akkori félelmektől, de az ájerben mindez benne van. Emberünk koszlott agyában visszamegyünk száz évet, mert országépítőnek képzeli magát. Voltak itt bebetonozott manusok. Ferenc Jóska, Horthy, aztán Kádár, mindannyian évtizedekig uralták a Magyarországnak nevezett területet, és annak lakóit, amelyek mi vagyunk. Te is, Orbán-hívő barátom a bajban.