A hallgatag ember

Már nagyon régen hallottunk Áder elvtárs felől, de tegnap hír érkezett tőle, és lenyugodhattunk aggodalmunkban: él azért még, s ha nem is látványosan, de csendben, monotonul és nagyon kártékonyan teszi a dolgát. Nem azt, ami a tiszte volna, hanem, amit engednek neki, amit osztott rá szerepként az ura, azt hozza biztosan. Azt a ganyét hatékonyan abszolválja, miközben keresgéli az elveszett lelkét, ha volt neki olyanja. Ez vizsgálat tárgyát képezi még.

Május 8-ra meghirdette az új csimbum cirkusz első előadását, az alakuló szeánszot, de éppen ezért az ő háza elejét egyáltalán nem érheti egy szó sem. Ez van neki a forgatókönyvben, amiből úgy kell imitálnia a dolgot, mintha lenne valami oka, indoka és legfőképp értelme a létezésének a díszleten túl. Annak viszont egy kitömött hal is megteszi, vagy egy hasát vakarászó macska, helikopterező szarvas, tök mindegy. Viszont most választ kéne adni arra, hogy mért zavar engemet, hogy egyáltalán van.

Elsősorban emiatt. Ontológiailag. Amúgy a nagy lekvárban elvan ő, nem sokat beszél, ám nem Charles Bronson módján, meredten világító szemekkel, csökönyösen, hanem, mint a macska az úton, aki már túl van a dolgon. Volt ez a szavazósdi cirkusz is, előtte sem biztatgatta a csámpás népeket, hogy iramodjanak része lenni a nagy átverésnek. Tán megkapta leiratban, hogy ilyet nem kéne tennie, mert a nagy tolongás esetleg árthat a tartótisztje egészségének, s így egyképpen neki saját magának is.

Csakhogy utána. Amikor láttuk, mit történt, és a nagyvilág is élő egyenesben, amitől kies hazánk a paletta oly szegmensébe jutott, ahová a rendszerváltó fiatalok egyáltalán nem álmodták. Viszont ők juttatták oda, mire nagy hasuk nőtt, a fülük lekonyult és büdös lett a lábuk. Azeri kies vidékeire, és más hasonszőrű, homokos síkokra. A kétségek olyan mennyiségben merültek fel a gyalázattal kapcsolatban, amelyek összeadódva egy mosolygós csalást tesznek ki. Elnök elvtársnak viszont erre egy szava sincs, mert biztosan elakadt.

Elvitte a cica vagy a halak. Sőt, az eredmény már ugyan hivatalos, de vége mégsincs, hiszen van, ahol ismételni kell, s ha van Isten (ami ábránd egyáltalán nem biztos), sok helyen kell újrázni. Ennek a mi rongybábunknak mégis az a legégetőbb gondja, hogy alakuló ülést hirdessen dörgő hangú beszéd helyett. Kurvára akarhat már pecázni, vagy ledarálta az Orbán kolbásztöltője, esetleg megabálta a házi főzésű fazeka. Csak ez lehet, mert az esküje szerint pártok fölött álló, a nemzet egységét szimbolizáló alak kussol keményen és konokon.

Persze, ahogyan visszagondolok az utóbbi éveire, nem hiszem, hogy élő parasztot vagy gyári melóst látott mostanában népünkből és nemzetünkből, de előtte sem sokat. Nem azért, mert úri gyerek, hanem, mert töketlen egy manus. Véleménye, ha van, annyi, amit szilveszter éjfélre leírnak neki. Egyetlen pozitívuma, hogy nem rohangál a kamera előtt, mint a nemzet golyóstolla „álamelnök” úr, de legalább annyira szaralak, csak nem veri nagydobra. Nem bohóc teljesen, de még lehet, ha jól odafigyel.

Meg vagyunk mi áldva ezekkel az ál-elnökökkel. Az egyik bazsarózsát locsolgatott, a másik tárogatózott, ez a mostani meg pecázik, és úgy nagy általánosságban aggódik a Föld sorsáért. A magyarért annyira nem, fátyolos szemei messzibb járnak ugyanis. Szükség úgysem volt egyikre sem, a királyságok nem ismerik a köztársasági elnök intézményét egyáltalán. Erre a mostanira ennek ellenére lehet, mégis szükség lesz hamarost. Ha ugyanis ismeretlen népének végleg tele lesz a töke, és iderittyent neki valami taxissztrájkhoz hasonló pörformanszt, akkor el kell döntenie, hová is áll. Húzós egy helyzet lesz, és sok mindenről dönteni fog.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum