Rohad a NER

Tegnap megvilágosodott a földöntúli névre hallgató Zöld Híd B. I. G. G. Nonprofit Kft. (a megbízott igazgató, persze), amely egyébként Gödöllőn és a holdjain gyűjtögeti a szemetet, az emberi létforma eme büszke hordalékát, és kijelentette, hogy a hozzá tartozó száz településen nem lesz idén nagy ganajozás, amit gyermeki lelkek lomtalanításnak neveznek fajsúlyos eufemizmussal.

Mer’ le vannak rohadva az autói a B. I. G. G.–nek, azér’. Mindebből kitetszik, hogy milyen Isten áldása is a rezsicsökkentés, amelyért Velőspacal Szilárd volt a felelős, és sikerült neki, ezt is tudta, és ezt is megcsinálta. Ilyen örömökkel egyébként az egész ország szügyig van, nincs messze az az idő, amikor a lerohadt autók miatt a keményen dolgozó kisember belefullad a mocsokba, vagy agyoncsapja egy leomló kémény.

Nem lesz baj, amikor alámerül a szarkupacba, pirosló szemmel, mint Svájcinéger bácsi terminátorként, elordítja magát, hogy hajrá Magyarország, hajrá magyarok, és a nevünk megint szép lesz. Ez is perdöntő adalék a bizonyításhoz: a NER nem azért jött erre a világra, hogy a benne élők életét segítse, vagy elképzelhetetlen módon a javukra váljon valamiképp, hanem, valami egészen más céllal és indíttatással.

Erről most bővebben nem elmélkedek, arról viszont igen, hogy hasonló, B. I. G. G.-s állapotban van szerte a hazában a távhőszolgáltatás, az ivóvíz-, és csatorna vezetékek, csupa olyan imperialista luxusholmi, ami miatt Európában érezheti magát a választópolgár. Viszont az is tudvalévő, hogy a NER az ilyen elfajzásokat nem szereti, mert piros pötty van a seggén.

Sőt, a NER nem igazán bírja a bamba polgárokat. Egyáltalán, csak a gond van velük, hogyha elhagyják a választófülkét. Erre utal az is, hogy még huszonnégy óra sem telt el a világra szóló újabb kétharmad után, és a kórházak vezetői bájos levelet kaptak, hogy rohadt sok milliárdot azonnal fizessenek vissza a büdzsébe, amit kampányilag kiutaltak nekik.

„Elmúltak az ünnepek, fába szorulnak a férgek.” – mondanák a NER atyafiak a KFT alaptételét, ha ilyenhez lenne eszük, de az sincs. Nem érnek rá magas filozófiára, mert kormányoznak, ami az ő olvasatukban – mint a kórházi példa is mutatja – a pénztár kezelését jelenti. Innen elvesz, oda rak, viszont háziasszonynak is pancserek, amit ki nem szarna le, ha nem a drága nép farkával klopfolnák a csalánt.

Hogy mégis miért hugyozik állva tőlük az a kétmillió, akinek földagad a pöcse, az a magyar élet megfejthetetlen nagy kérdése, de nyolc év után és a még kinéző négy előtt foglalkozni sem kell vele, egyszer elmúlik ez is. Tán előbb, mint gondolnánk, és teljesen váratlanul, ám mégsem előzmények és jelek nélkül. Ezek a lerohadt autók már most repedést mutatnak a falon.

Ideig-óráig az ilyeneket gumicsizmás tűzoltómunkával még kezelni lehet, gyorsan tapaszt ragasztani a pörsenésre, de a mennyiség egyszer csak átcsap minőségbe, hogy használja is a ’zmeber a tudszoc ismereteit, ha már komcsi, ugye. Egyszer majd nem lehet Virág elvtárs habitusával lerendezni a dolgokat: „Nincs homok??!! Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!”

Azért, mert kibukik úgyis, hogy a bajok nem lokálisak, hanem rendszerszintűek. Lehet, hogy a B. I. G. G. most még valahogyan elviszi azt a kurva szemetet, aztán hirtelen, váratlan ott marad a trutymó a Bélák nyakán. A stadionok roskadozni kezdenek, az utak árkaiból víz fakad, az egész országot beborító térkövek között pedig fölüti a fejét a gaz, meg a dudva és a muhar. Egyszer így lesz vége.

A módját és idejét momentán nem tudom, de lehet, előbb, mint gondolnánk, mert bele van kódolva (ó, germán szívem) a kócerájba a bukta. A szívemnek oly igen kedves csillagok sorsával írhatnám le az aktust érzékletesen. Hülye fizikusok szerint az egyik lehetséges vég a Nagy Reccs, ami pedig a következő: a Nagy Bumm után az egész redves Univerzum bőszen tágul, egy ponton aztán a gravitációs hatás miatt visszazuhan önmagába, így a világ ugyanolyan szingularitásban ér véget, mint amilyennel elkezdődött.

Így megy ez minálunk. Viszont a Nagy Suttyról, sötét anyagról, sötét energiáról, pulzáló világegyetemről majd máskor beszélgetünk. Érdemes, mert egészen elképesztő dolgok vannak odakint. Mármint a kerítésen túl.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!