Még egy utolsó pillantás

„Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe’ hinnem.”
(K. D.)

Amit a holnap reánk kényszerített gyalázatról el lehetett mondani, már mindent elmondtak. Mindkét oldalról. Aztán alulról, meg belülről, kívülről és fölülről. Magam is. Legfőképpen a másik irányból, ami nem a fősodor, és ami fölforgató tevékenységem miatt néhány kedves NER-hívő úgy rázta anyám urnáját vicsorogva, mint a rumbatököt, cédának nevezve a rég elhunytat. Én ilyen alkalmakkor nagyon jóízűen bírtam mosolyogni, mert a gonoszságig vagyok nagyvonalú alak. Holnap tehát fülke, és egy másfajta urna, ideje van tehát, hogy lezárjuk ezt a nagyívű szimfóniát, legfőképpen azért, mert ha ezzel az utolsó aktussal csak egyetlen trogloditát is józanabb belátásra bír az ember, akkor már nem élt hiába. Efelől nem nyitok vitát.

aleppo„Azt feleled nékem: – Ez nincsen egészen úgy. Semmi sincsen egészen úgy, – felelem én. Vagyis minden, amit mondani tudok, esetleg tizenöt szempontból érvényes, a tizenhatodikból nem. S lehet, hogy néked éppen ez a tizenhatodik szempont tetszik legfontosabbnak. Akkor hát megbuktam nálad. Minden, amit én mondani tudok, megcáfolható. Minden, amit mondani tudok, annak alighanem diametrális ellentéte is bebizonyítható. De továbbá: az ember nem is tudhat mindent, adataim tehát kétségtelenűl hiányosak lesznek mindenben, amit állítok. No de dobd el felét annak, amit mondok, abból is kijöhet számodra valami. Mert valami kis igazamat azért javarészt felfedezheted abban, amit hosszú életem során és sok töprengés árán megállapítottam. Ha jól odafigyelsz.”

Ha a nyájas olvasó hűségesen követi tevékenységemet, akkor bizonyára fölfigyelt arra, hogy gondolkodásomat mily erősen befolyásolja egy Füst Milán nevű alak, aki – igaz ugyan, hogy – nem egy Wass Albert, de nem lehet mindenki tökéletes. A föntebbi macskakörmös rész is tőle ered mindnyájunk gyönyörűségére valamint tanulságára, és ez engemet nagyon megnyugtat. Xanax-ként használom a szövegeit, ha meg tetszenek engedni ennyi intimitást, és mindezek után nézzük, mi a jó franc van itt!

Közel másfél éves kitartó vonyítás után csütörtökön Orbán Viktor mindenféle lelki megrázkódtatás és erkölcsi dilemma nélkül jelentette ki, hogy a holnapi népszavazásnak az ég egy világon semmi jelentősége nincsen. Ezzel voltaképp tökön szúrta önmagát meg a pártját, de kicsire ő nem igazán szokott adni. Könnyen tehette a jól megfontolt gesztust, hiszen a gyűlölet magja, amelyet elültetett a tévelygő lelkekben – szaros tizenhárom milliárdért -, immár szárba szökkent. Sokat nem kellett erőlködnie, honfitársaink jó része fölöttébb fogékony az effajta lélekállapotra, hogy ne mondjuk, természete ez már a magyar embernek. Mégis – Istenem -, ölég lehangoló látni, milyen kevés idő, és mennyivel kevesebb energia kell, hogy az emberhez hozzá szegődjön a gyalázat. Hipp-hopp, és jön Vuk. Ellenben már megint – hogyan is mondjuk – lódított a ganaj lélek.

mackoValószínűleg vért hugyozik, hogy érvényes és eredményes legyen, amit kifőzött az ő konyhájában. Több okból is, amelyek közül egyet még nem vizsgáltunk. Régóta tudjuk már, hogy ő voltaképp Napóleon reinkarnációja, és Európa urának álmodja magát, ha már a ’zUSA elnöke nem lehet. Lévén, hogy ott működik az Alkotmány – amely nálunk egy szeméthalom alján hever –, és az efféle gőzös álmokat lehetetlenné teszi, mert ahhoz ott köllött volna születni. Neki meg Felcsút jutott, ami egy klafa hely, de mégsem egy Nyújork, ugye. Így marad a vén kontinens fölötti agykigőzölgés, ellenben hathatós seregei nincsenek. Sőt, egyáltalán semmilyen serege nincsen neki, marad tehát az aknamunka, amelynek egyik állomása a haza védelmében meghirdetett szent kvótanép-kvótaszavazás-kvótakrumpli-kvótaingyenbe.

A hazai kártevéseken most nagyvonalúan pósalakibácsizzuk túl magunkat, és lankadó figyelmünket fókuszáljuk tágabb hazánkra, amely az Európa nevet kapta a keresztségben. Itt – illetve hát ott – óhajt följebb hágni a grádicson ez a mi szívünk szottya, és ezért is ez az egész. A nagyívűvé tervezett karrierhez előfeltétel, hogy a holnapi szarul megrendezett színjáték sikeres legyen, ezért követett el minden ocsmányságot, hogy országunkban – amelynek szolgálatára amúgy felesküdött, de ki a francot érdekelnek apróságok – egy éven át fenntartsa a mocskos feszültséget.

Vagy-vagy. Mindent vagy semmit, számára ez a tét holnap. Vagy sikerül a diabolikus terv, amely európai mértékű politikai földcsuszamlást idéz elő, és előtérbe löki őt, vagy nem. (Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ, hogy más klasszikust, úgymint AE Bizottság is idebiggyesszünk, de mindegy.) És ha nem, akkor Orbánunk lázáros európai ambíciói szenvednek Mike Tyson-i csapást, sőt, és pláne a fideszes bevándorláspolitika is illegitimmé válik. Erről szól a holnap, és nem egyébről, amelyen a szeretett nép egyedei sajátos bábként szerepelnek. Te is, nerhívő elvtárs. Vidd a krumplidat, és vissza ne nézz!

397226_sziriai_polgarhaboruViszont most emeljük föl a szívünket, és vizsgáljuk meg annak zavaros állagú tartalmát! Azt látjuk benne, hogy menekülő embert sehol se láttunk már jó ideje, asszonyunkat nem kefélte cefetté, szaros munkánkat nem vette el, és gyermekünket sem rontotta meg, aztán mégis utáljuk, ami szar egy ügy. Szomszédjaink is vannak, így rendelkezett a teremtő, hogy az embernek legyenek ilyenjei, és nem ő választja őket, a Pistát sem, a Józsit sem, a Rózsit meg főleg. Aztán vagy együtt vedel velük, és álmodozik más asszonyok megrontásán (Az ucca végibe az Icu, hogy sunáznám, mi, Jenő. Phú csezmeg Pityu! És böfög.), vagy a tökeit szabná le a fűnyíró miatt. Mert ez az eccerű élet. Ebbe más gyüttmentek bele nem férnek, ugye, szavazz!

Meg amúgy is csurig az egész utca a hajléktalanokkal, azzal a könyörgő képükkel, meg a kuncsorgásukkal, hogy egy kis apró, ilyenek, hogy az ember nem bírja elhessegetni őket, akárha legyek. A rohadékok. Az ember kérdőíves katolikus meg keresztény, akit államtitkár bácsi és népes ügyosztálya véd meg a borzalmaktól, dohos Isten házát viszont belülről nem ismer („Nem tudtam, mi a siralom. Most siralommal zokogok, bútól aszok, epedek./ Zsidók világosságomtól, megfosztanak én fiamtól, az én édes örömemtől./ Ó, én édes Uram, egyetlenegy fiam, síró anyát tekintsed, bújából őt kivonjad!/ Szemem könnytől árad, szívem bútól fárad. Te véred hullása szívem alélása.”), ilyeneket meg pláne nem. Szavazz! Meg rettegj, és félj!

a-picsaba-620x511„Az ember tehát fél. És mitől? Mondani se kell, ezernyi minden fenyegeti őt… Az eredendő rémület a lényeg. Van erre az embernek oka? Mondani se kell, ezernyi. Mivelhogy ez az egész világ a legszörnyűbb kegyetlenség rendszerére van építve, alapítva…Egyszóval milliónyi itt az ellenség kívűl és belűl. Bent a betegségek és a lélek önsanyargatása, kint az éhesek: minthogy egyik lény a másik lábát akarja megenni mindenáron, vagy a máját, vagy a vérét akarja kiszívni, amely dolgokról pedig azt lehetne hinni, hogy mégse ilyen célból vannak megteremtve. S mi magunk emberek nem örökös ölésre kényszerülünk-e? Nem öljük-e a fát, terményt, az állatot, nem csupa megkínzott hulla vesz-e minket is körűl? Nem sírnivaló-e ez a látvány? És Buddha sírt is, de mit tehetett mást? Megátkozta, megtagadta a teremtést. Mert ha legalább az volna az általános rendszer itt, ami a gyümölcsöt termő növényeké: hogy magam én adom az áldozatot, a falánkoknak az adót életemért, olyasmit, amit adnom nem fáj nekem, – de nem! Sokkal súlyosabb itt az adó. A fáknak ágaikat kell áldozniok, az állatoknak, ha nem az életüket, akkor fiaikat, egyik tagjukat vagy a vérük egy részét kell odaáldozniok s az embernek szintúgy: a szemét, a fülét, a tüdejét, vagy a gyerekét, – vagyis hát alig van olyan, aki ne megtépázva hanyatlana sírjába.”

Ilyeneket is mond nekünk ez a Füst, mert végképp nem bír magával, továbbá azért, mert nem NER-kompatibilis. Viszont, ha jól odafigyel a halandó, akkor tapasztalhatja, hogy félni nagyon sok mindentől lehet ezen a Földön, csak a menekülők nem szerepelnek a listán. És, hogy föltegyük a nyamvadt „i” bötűre azt az elcseszett pontot, emlékezzünk meg az én köznapi hősömről, Sheldonról, aki egy kibírhatatlan alak, ellenben nagyon jókat bír mondani. Esetünkre, ami holnap következik, ezt: Szükséges az élethez a táplálék és a víz bevitele, a salakanyagok távozása, meg oxigén a sejtek működéséhez. Minden más választható. Innentől fogva rajtunk az erkölcsi teher, hová tesszük azt a nyamvadt ikszet. Nekünk is vagy-vagy. De leginkább maradjunk otthon! Maradjunk otthon, nézzünk tévét! Ébresszük szerelemmel az asszonyt, aztán legózzunk a gyerekkel. Ozsonnázzunk a zöldben, vagy duhajkodjunk a kocsmában. Annyi jobb hely van a világban, mint a fülke ocsmány magánya. Sorolhatnám, mégis most fejezem be. Mert többet minek akármit is?

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum