Orbán a homokozóban

Orbán Viktor olyat mondott, hogy olyat! Ilyet: a népszavazásnak nincsen politikai tétje…Mielőtt visonganék habitusomból kifolyólag, reszkető hangon és főleg suttogva megkérdem: akkor mi a búbánatos lószerszámért tetszett tizenhárom milliárddal a kasszához sietni, ha se tét, se hely, se befutó?

Úri passzióból? Játszásilag? Csakmerthogy? Ugyan már, királylány!

Mindenesetre miniszterelnök úr tegnap elandalodott, úgymond. Melankolikus hangulatba süppedt, kürtjét a sarokba állította, úgy elmélkedett el a világ folyásán, amely mindig próbára teszi őtet. Vagy megundorodott a vérszagtól, vagy épp cselez jó láblabdáshoz méltón, esetleg az ő Morellje elmérte az adagot.

Oly képet vágott hát, mint a végképp leépült Ferenc Jóska, vagy a megfáradt debilis és ágyba vizelő nagypapa, aki már tényleg túl van minden jón és rosszon, és a megváltó vég előtt már csak egyetlen dologra kíváncsi. Miniszterelnök urunk épp ilyesmire az ő halálos ágyán:

star-wars-at-at-dog-costume„A részvétel a magyar nemzet állapotáról és minőségéről szól, hogy valóban egy közösséget alkotnak a magyarok, vagy csak össze vagyunk hajigálva.”

Óberlajtnant úrnak alázatosan jelentem, hogy össze vagyunk hajigálva. Sőt, szét. És tudja mi a legszebb az egész idilli képben? Hogy épp miniszterelnök úr volt az a kantáros fiatalember a homokozóban, aki az összes lapátot, kisvödröt meg kisdömpert úgy szanaszét baszta, hogy az óvó néni sírógörcsöt kapott.

Én úgy alapvetőleg egy lusta dög vagyok. Ennek ellenére nem voltam rest jegyzetelni – ezt utálom a leginkább –, és kiplajbászoltam Bödőcs Tibor szavait, amely ugyan csak műsorajánló, ellenben mutatja a homokozó állapotját, miután miniszterelnök úr odaszart a sarokba. Ezt tetszik kínálni most imádott nemzetének:

„Fájdalmasan hatalmas, mély magyarsággal köszöntöm ribizliszemekként szétgurult hun-morzsalék népemet a Camden Town-i lángosostól a St. Thomas boncnokáig. Én, magyar ember, magyar férfi, magyar gerinchúros emlős, hím organizmus. Gyere haza, fiatal! Mert Magyarország a bicikliútnak az a része, ahol nem kell tekerni. Magyarország az, hogy nem koccintunk sörrel, hogy állva a Himnuszt, hogy hétfőre azt ígérték, kész lesz. A magyarságban a részvétel a fontos. Gyere haza, fiatal! Itt jut a legtöbb stadion egy Nobel-díjasra. Hol születik még ennyi olimpiai bajnok az éves csapadékhoz képest? Lehet, hogy vannak magasabb hegyek, mint a Kékes-tető, csak nincsen semmi értelmük. Mert nem az van, hogy nincs tengerünk, hanem, hogy nem kell! Gyere haza, fiatal! Többen vagyunk, mint a dánok, északabbra élünk, mint a görögök! A magyar nők, asszonyok szebbek, mint a bolgár férfiak. Gyere haza, fiatal! Apád nem bírja egyedül a szőlőt! A Bundás vedlik! Penészes a spájz! Ott volt a hely a földhivatalban, Imre bátyád helye. Te meg szoftvert fejlesztesz a King’s Crosson? Nézd meg anyád visszereit az Instagramon! Gyere haza, fiatal! Gyere haza, fiatal! Ne legyünk a bábok bábjai! Ne legyünk az új Irak kurdjainak cigányai!”

Miniszterelnök úr ábrándozik, ámde nem találja a fekete lyukban az apró embert, aki elemlámpával keresi a biztosítékot. Fölhívnám azonban a kantáros fiatalúr becses figyelmét néhány egészen apró momentumra, amely tevőlegesen járult hozzá ahhoz, hogy össze legyünk hajigálva.

Ismeretesek tán az alábbi vezérmotívumok, mint a haza nem lehet ellenzékben, a baloldal ráront a nemzetére, egynéhány jól kifejlett hazaárulózás, ilyenek. Tovább is van, mondjam még? Pármillió nyugdíjas, pármillió szegény, néhány százezer cigány a Flórin kívül.

nagymamaSoroljam még? Fölösleges, mert egy jól kifejlett entrópia kutyafasza ehhöz képest, ami keletkezett hat év alatt pitypalattyos hazánkban. Össze vagyunk hajigálva, bizony. Ám az én szívem kegyes, és mutatok példákat, hogy miért vagyunk elveszve, azt hiszem.

Hogy régebbre ne menjünk vissza: 1944. március 19-e, mikortól is vendégül láttuk a német elvtársakat, és Adolf Eichmann úrnak, valamint a jámbor Gestapónak még csak az ujjaival sem kellett malmoznia, mert közösséget alkotott a nemzet már akkor is.

Komoly feljelentések, géppel írva. Házmesterek, szomszédok, munkatársak vitették a magyart vonatozni, hogy aztán pár év múlva az ÁVH-nak se legyen túl sok dolga ilyen téren. Ilyen lélekállapotból köllött volna kilavírozni az országot, és voltaképp efelé tartunk újra és megint. Össze vagyunk hajigálva, és ölég szar állapotban van a homokozó.

Ismerős ez? „Ha ma megnézünk egy vidéki MDF-es társaságot, azt kell mondanom, hogy nagyon-nagyon rossz közérzettel távozik az ember egy-egy összejövetelről.” Ezt miniszterelnök úr mondta boldogult úrfikorában, és most, hogy vénségre jutott, az országa van így. Nagyon rossz közérzettel távoznak belőle az emberek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Archívum