Máma nagy ünnep van, átadják a stadiont, és a kamerák követik is az eseményt, amint ezernyolcszáz lélekből négyezer lesz egy pillanat alatt. Még ki sem nyitottam a szájam, máris okádok, a francba. Felcsút meg örül, már mértne örülne, kapott egy szép, de semmire nem való pántlikát a kalapjára. De nem szeretnék én felcsúti lenni ha lelkem lenne, hiszen annyi bántást kaptam volna négy év alatt érdemtelenül, csak mert a miniszterelnök a szomszédom, hogy ihaj.
De azért máma tényleg Felcsút a világ közepe, ilyen avatás még a Holdon sem volt soha, zenghet a győzedelmi ének, a párttal a néppel egy az utunk. Megyünk is előre a ki nem taposott, ámde mégis nagyon ismerős úton Szent István és Gábriel Arkangyal léptei nyomán, míg visz a hit. A hitünk egy szent Orbánban, és világában, pedig más van.
Jó szokás szerint hajnalban mentem le a boltba, ide a szomszédba parizerért. Vittem a szemetemet is a szokásos zacskóban, és láttam, amint egy ember derékig belemerül a konténerbe, nyilván pirostojást keresett. Nem talált, de pofánkúrt. Tán megijedt tőlem, vagy nem tudom, de amint közeledtem felé, kiugrott a szemetesből, szinte vigyázzba kapta magát, elhúzta a konténer tetejét, és szólt: Tessék parancsolni! Nekem adta, feltárta élete létét, túlélésének esélyeit.
Mert Magyarország jobban teljesít.
Ilyen alakokhoz egyébiránt nem kell hajnalban kelni, jóval egyszerűbb simán, úgy nap közben lemenni az utcára, dögivel vannak, még csak keresni sem kell. Tizenöt éve riportot akartam írni az utcán élőkről, a lábam kiment, míg találtam egyet, ma az ajtómon csöngetnek, és továbbá semmi sem garantálja, hogy két hét múlva magam is ne lennék pirosagyú csöves. Majd meglátjuk.
De vissza az ünnephez, amely nem locsolós, bár lehetne is, a pözsgőt kéne a stadion oldalfalához csapni, akárha hajó volna, a Felcsúton kívüli és belüli valóság ugyanis nem fedi egymást. Itt van nekem, meg asszem a többségnek is a kukásember, aki haptákban pózol annak, aki nem viszi, hanem hozza a szemetet, és életet remél belőle a boldogtalan. Vagy nem. Ahogy így alakulnak a dolgok, azon veszem észre magam, hogy Tolsztoj leszek a vasúti váróban. Ingem már volt hozzá harminc éve, de akkor felébresztett a vasutas a vonaton, és lett immár méla tót a tutajon belőlem.
Avatunk hát, mint ahogyan hónapok óta avatunk. Mindent, a lóhugyos biszbaszt is, mert mindent föl köll avatni. Ám nem tudom, mi lesz a jómunkásemberekkel, akik tettek is valamit, úgymint felépítették ezt a szart, ami még nem piramis, de még lehet, ha el nem basszuk.
Émelygek.
Vélemény, hozzászólás?