Undorodom csak

Máma nagy ünnep van, átadják a stadiont, és a kamerák követik is az eseményt, amint ezernyolcszáz lélekből négyezer lesz egy pillanat alatt. Még ki sem nyitottam a szájam, máris okádok, a francba. Felcsút meg örül, már mértne örülne, kapott egy szép, de semmire nem való pántlikát a kalapjára. De nem szeretnék én felcsúti lenni ha lelkem lenne, hiszen annyi bántást kaptam volna négy év alatt érdemtelenül, csak mert a miniszterelnök a szomszédom, hogy ihaj.

De azért máma tényleg Felcsút a világ közepe, ilyen avatás még a Holdon sem volt soha, zenghet a győzedelmi ének, a párttal a néppel egy az utunk. Megyünk is előre a ki nem taposott, ámde mégis nagyon ismerős úton Szent István és Gábriel Arkangyal léptei nyomán, míg visz a hit. A hitünk egy szent Orbánban, és világában, pedig más van.

Jó szokás szerint hajnalban mentem le a boltba, ide a szomszédba parizerért. Vittem a szemetemet is a szokásos zacskóban, és láttam, amint egy ember derékig belemerül a konténerbe, nyilván pirostojást keresett. Nem talált, de pofánkúrt. Tán megijedt tőlem, vagy nem tudom, de amint közeledtem felé, kiugrott a szemetesből, szinte vigyázzba kapta magát, elhúzta a konténer tetejét, és szólt: Tessék parancsolni! Nekem adta, feltárta élete létét, túlélésének esélyeit.

Mert Magyarország jobban teljesít.

Ilyen alakokhoz egyébiránt nem kell hajnalban kelni, jóval egyszerűbb simán, úgy nap közben lemenni az utcára, dögivel vannak, még csak keresni sem kell. Tizenöt éve riportot akartam írni az utcán élőkről, a lábam kiment, míg találtam egyet, ma az ajtómon csöngetnek, és továbbá semmi sem garantálja, hogy két hét múlva magam is ne lennék pirosagyú csöves. Majd meglátjuk.

De vissza az ünnephez, amely nem locsolós, bár lehetne is, a pözsgőt kéne a stadion oldalfalához csapni, akárha hajó volna, a Felcsúton kívüli és belüli valóság ugyanis nem fedi egymást. Itt van nekem, meg asszem a többségnek is a kukásember, aki haptákban pózol annak, aki nem viszi, hanem hozza a szemetet, és életet remél belőle a boldogtalan. Vagy nem. Ahogy így alakulnak a dolgok, azon veszem észre magam, hogy Tolsztoj leszek a vasúti váróban. Ingem már volt hozzá harminc éve, de akkor felébresztett a vasutas a vonaton, és lett immár méla tót a tutajon belőlem.

Avatunk hát, mint ahogyan hónapok óta avatunk. Mindent, a lóhugyos biszbaszt is, mert mindent föl köll avatni. Ám nem tudom, mi lesz a jómunkásemberekkel, akik tettek is valamit, úgymint felépítették ezt a szart, ami még nem piramis, de még lehet, ha el nem basszuk.

Émelygek.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Legutóbbi hozzászólások

Lájkolj!