Van annak valami diszkrét bája, ahogyan Szijjártó Péter a külügyeket futsalmeccsként kezeli. Illetve úgy sem. A futsal érzékenységet feltételez, gyors és váratlan döntéseket, hogy ne mondjuk, egyfajta magas szintű intelligenciát. Ehhöz képest a mi külügyi ügyintézőnk beragadt a liftben, és onnan olvasgatja föl a használati utasítást, mert, mint kitetszik, a palota házi medencéjéből gukkerolva idáig terjed a horizontja.
Meg különben is meghasadt neki a tudata. Ha fehér köpönyeges ápolók volnánk, vagy rőt szakállú pszichiáterek, akkor minden skrupulus nélkül állítanánk föl a diagnózist, miszerint: skizofrénia, ráadásul kataton beütéssel, de mindenképpen monománia. Vagy tamtam. Ez utóbbihoz azonban minimum törzsi varázslónak kéne lennie, ami viszont olyan magas hivatal, hogy hiába van taraja, akkor is érdemtelen rá.
És ebbe a bonyolult lélekállapotba a haverja gyömöszköli bele. Miatta van az egész csűrés-csavarás, hogy úgy jöjjön ki a játszma, mi imádjuk az Uniót nagyon, ellenben menjen a picsába mégis. Így köll egyensúlyozni a kötélen, ráadásul kisegítő rúd nélkül. Mindez nem most kezdődött, viszont éppen eszkalálódik a szemünk előtt, próbára téve rekeszizmunkat vagy könnyzacskóinkat teljesen.
Külön-külön, vagy együtt, gusztus dolga csupán az egész. Egy dolog azonban teljesen bizonyos, hogy külügyminiszter urunk miatt – és a főnöke miatt meg pláne – legalábbis degeneráltnak nézik ezt a sokat megélt nemzetet, aki te is vagy nyájas olvasó, te drága hülyém nekem, velem együtt persze. Ez az ábra ugyanis, és elmesélem, hogy most épp miért.
Egy héttel ezelőtt kezdődött, amikor ormányunk úgy határozott, hogy bevett szokás szerint újsághirdetésben menti meg a britek lelkét, féltőn intve őket, hogy maradjanak benne az Unióban, mert kilépésük esetleg veszélybe sodorhatná a hazai lopási folyamatokat. A hülye britek – maguk sem tudják mért – úgy határoztak, hogy odahagyják a húsos fazokat. Emiatt, hogy egy egész kontinens staus quoját borították meg, most nem épp népszerűek.
Még a maguk szemében sem, visonganak már, mint a vásárolt malac. Közel négymilliónyian ordítják, hogy nem ilyen lovat akartak, szórják a hamvakat két kézzel a saját megroggyant fejükre, Európa meg gyászban van, és szipog. Sűrű idők vannak mindenképpen, és akkor a mi külügyi ügyintézőnk lebassza immár az egész közösséget cuzammen, hogy aszondja: „Ideje lenne Európában befejezni a britek és a brit kormány folyamatos kritizálását, inkább azon kellene gondolkodni, hogy mit kell megváltoztatni Brüsszelben.” Mintha nem épp az ellenkezőjét tették volna a szigetlakók, mint amit húszmillióért kértek tőlük. Ki érti ezt?
Hát nem délibábos Hortobágy az egész elcseszett életünk? Dehogynem, királylány, aki, mint Mátyás óta tudjuk, hozott is meg nem is, adott is meg nem is. Ebbe fognak ezek belezavarodni, ha már nem történt meg a varázslatos folyamat. Indukálja a transzformációt, hogy egyként köll megfelelni a hazai turulos, CÖF-ös hordának, valamint egyúttal olyan képet vágni, mintha valami értelem is pislákolna bennük.
Na, ez a kettő nem megy egyszerre. Talmi örömmel tölti el azonban rezgő lelkeinket, hogy megleltük szerepünket végre a Föld nevű bolygón. Míg az USA a világ csendőre, magunk viszont Európa őrizői vagyunk, Dugovics Tituszok egyenest. A migráncs hordákat megállítottuk a végeken, most már csak a rendrakás van hátra, mert mint maga Orbán vitéz mondta, Európa rendetlen, csak nálunk van mindent beborító, nyugodalmat sugárzó rend és csend.
Valamint hullaszag. De ilyen apróságok már senkit sem érdekelnek a megbolydult világban, ahol egyetlenünk maga Arkhimédész, aki keresi a fix pontot az Univerzumban, hogy kifordíthassa azt sarkaiból a saját képére. Momentán ezt máshol nem lehet meglelni, csakis Felcsúton, a pöfögő kisvasút tövében, a ház végi budiban, ahol, amikor dolga végeztével Európa megmentője épp töröl, belekiálthat a légbe, hogy tillárom, sose halunk meg, férgek, istenek!
Vélemény, hozzászólás?