Sivatag, lárma, durva kezek

Itthon vagyok.

Minálunk a család férfi és nő szimbiózisában leledzik csakis, valamint a homofóbiát a menekültek terjesztik az országban. Ezek Orbán Viktor feudális alapigazságai, és mindeközben az ő tévéjében egy betyár – mint a magyarság eszenciája – karikás ostorral veri a riporternőt, mert az olyan magyarosan jópofa. Neki és a tévé szerint, aki így lojális a gazdához.

Közben ilyeneket kurjongat a légbe a gatyás ember:

gémeskútt„Ott marad, nem mozog, mert adok én neki! A kutyafáját, így neveljük mi az asszonyt! Nem főzött vacsorát? Adok én neki! Így neveli a betyár az asszonyt! Így kell ezt csinálni. Emberek, az ilyen nőt meg köll becsülni, okvetlen, mert bírja a verést, ebből jó asszony lesz!”

Ott a pont neki, nagyon és igen sajnos. Ez Magyarország a huszonegyedik században.

Általában könnyedén írok, ahogy Babits rögzítette: „Úgy született hajdan a vers az ujjam alatt, ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas, fényes, páncélos, ízelt bogarat…” Mindez amúgy senkire sem tartozna, most azonban igazából leginkább ordítani lennék képes, amely állapot nem igazán kedvez a míves szövegeknek.

Azért próbálkozzunk csöppet.

Miközben a Budapest Pride-ot úgy általában karikás ostoron nevelkedett jóravaló úriemberek szokták tojással üdvözölni, az országra szépen, csöndben rátelepedett a vakkomondor effektus. Ezt az irányzatot, ezt a nívót a Parlamentből szorgalmazzák elsősorban, pedig nem is kéne igazán. Amúgy is tele van őstulkokkal az ország.

“…A nők az önmegvalósítás, emancipáció mellett elfelejtenek gyereket szülni. Ha önök azt szeretnék, hogy ötven-hatvan év múlva legyen még magyar…majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni. Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak…”

Ezeket a szelíd tekintetű Varga István képviselő (Fidesz, mi más) találta mondani, összefoglalva mintegy, hogyan is gondolkodnak a férfi-nő viszonyról a középkorban megrekedt fiatal demokraták. Még számos példát hozhatnánk, de minek. Ebbe a sodorba legoként illeszkedik a televízió attrakciója, amely ugyanazt meséli, mint a képviselő bácsi, azzal a különbséggel, hogy jópofának tartja, holott nem az.

fényA magyar nyelv csodálatosan érzékletes, és az ilyen produkciót bunkónak nevezi. Ótvarnak esetleg. Kérdéses azonban, hogy ki véli annak, és tartok tőle, hogy virágzó populációnk nagy része éppen nem, sőt, szétnézve zilált környezetemben inkább látom, hogy az általános közfelfogás pont ez: az asszony verve jó.

Ez valami népi bölcsesség volna, amit, ugye, óvni kell, megőrizni mintegy, s hogy ma még mindig itt tartunk, megmagyarázza azt is, hogy a liberális mért szitokszó, valamint, hogy egyes alakoknak mért áll föl a szőr a hátán attól az egyszerű tulajdonnévtől, hogy Európa.

Ahol egyébként rendetlenség van. Így vélekedik országunk első embere, aki ezt két napja fejtegette, és lám, televíziója rögtön megmutatta, hogy minálunk meg mért van mindent legyűrő és szabályzó katonás fegyelem. Ezért. Viszont ez a rendmánia nem csak a férfi-nő viszonyra jellemző. Általános a paranoia.

Rend van a Pártban, rend van a gyárban, rend van az óvodában, meg rend van az iskolában. Katonásan testet nevelünk, katonásan énekelünk naponta, talpaink katonásan egymásra lépnek. Kerítéssel óvjuk a rendet, rendőrökkel óvjuk a rendet, a buzikat kipicsázzuk, asszonyainkat megneveljük. Vasárnap nem plázázunk, vasárnap misére megyünk, vasárnap húst klopfolunk. Férfiember meccsre jár, asszonyállat harisnyát stoppol, asszonyállat szoptat, asszonyállat szaros pelenkával táncol. Megfőzzük a pálinkát, megisszuk a pálinkát és böfögünk, megisszuk a pálinkát és fingunk. Kolbászt töltünk, gumicsizmában trappolunk, Trianont siratjuk bús órákon, Horthyt éltetjük vidám napokon. Idegen, titkos hatalmak játszanak ellenünk. Megvédjük a hazát, és megvédjük a karikás ostoros kultúránkat. Megvédjük Európát, sőt, az egész Univerzumot megvédjük. Nekünk latinos műveltségünk van, ugye. Kisvasúton pöfögünk, lopunk. Sokat lopunk. Még mindig lopunk. És most jó, nagyon.

delirium-copyÍme, hölgyeim és uraim, az orbáni világbölcsesség foglalata. Hogy messzire jutottam volna a karikás ostortól? Egyáltalán nem. A produkció, amelyet a televízió prezentált nekünk, ennek az egész orbáni világnak az eszenciája, ebben minden benne van. Hogy hogyan látják ezek az emberek az életet, benne magukat, és az alattvalókat, akik mi vagyunk. Így. Ezt a szerepet szánják, ami viszont már száz éve is avítt volt. Viszont a kerék teljesen körbe forgott, és Ady megint megszületett:

„Jöttem a Gangesz partjairól, / Hol álmodoztam déli verőn, / A szívem egy nagy harangvirág / S finom remegések: az erőm. /Gémes kút, malom alja, fokos, / Sivatag, lárma, durva kezek, / Vad csókok, bambák, álom-bakók. / A Tisza-parton mit keresek?”

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
Tags: , , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Lájkolj!