A Párt központi televíziója egy ihletett pillanatában azt mondta nekünk tök komolyan, hogy a Mars nevű bolygó ennyire – hetvenhat kilométer – közelítette meg a mi sártekénket. Jól van, mindenki nem lehet csillagász, az ember mégis azt vélelmezné, hogy egy médium, amelybe a fülkeforradalom óta unortodox módon uszkve ötszáz milliárdot pakoltak bele, azért nem beszél mindig hülyeségeket, aztán meg de, igen.
Az országos pártgyűlésről – amivé mi itt váltunk permanensen – tudósítva ezt már megszokhattuk, az lett volna a tortán a tejszín, ha egyúttal azt is megtudtuk volna, hogy az égitestek ilyen szokatlan, ámde Matolcsy által jól kiszámított együttállása azt is lehetővé teszi, hogy a felcsúti kisvasutat a sárga gömbig meghosszabbítsák, és lett volna, aki azt is elhiszi. Mert a tévé bemondta. Örülök, hogy a netes társadalom megőrizte a virágos kedvét, és olyan jól szórakozik ezen.
Magam nem tudok. Emlékszem nagyapámra, aki falusi tanító volt, és az összevont osztályában a nádpálca mellett ott függött a falon a Naprendszer térképe is, ha lehet ezt így mondani. Mindazt csakis a miheztartás okán vetem ide, hogy hetven évvel ezelőtt Sorokmajorban a Jóska, akiből aztán tehénpásztor lett, tudta – és ezt is tudta -, hogy a Mars merrefelé van. Ha hetvenhat kilométerezett volna, nagyapa göcögött volna az ostobaságán.
Most ezt kellene tennem nekem is, látva, hogy egy egész ország leledzik óvodás állapotban, de nem megy. Elveszítettem a göcögés képességét, ami a Párt igen nagy bűne. A bookon egyszer egy tősgyökös fideszes ismerősöm erősen lecseszett, hogy mért irkálok én ilyeneket, hogy mért vagyok én boldogtalan. Nem én vagyok az, hanem a világ, amelyet ilyenné tettek, és ebben nem a hetvenhat kilométer a bűnös. Ez csak a felszín, miközben hallgat a mély.
El lehetne kezdeni sorolni, mi minden az, ami elromlott, de teljesen fölösleges, mert valami megmagyarázhatatlan abszurd, amiben most élnünk adatik. Estragon és Vladimir arról panaszkodik, hogy elvesztették a jogaikat, és ilyesmi történik velünk is. Ha olyasmivel találkozik szembe az ember, ami valamelyest is emlékezteti arra, ami körülveszi, akkor megmerevedik, ordít vagy legyint. Más reakció nem létezik, holott Kierkegaard sem szüzeket vagy mennyországot kért a halhatatlan istenektől, csak azt, hogy mindig legyen vele a nevetés.
Zárásul a mára rendelt ige:
„Arról, hogy mi a groteszk
Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm.
Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.
Íme, a világ fejtetőre állt. Férfilábak kalimpálnak a levegőben, visszacsúsznak a nadrágszárak, s a lányok, ó, ezek a lányok, hogy kapkodnak a szoknyájuk után!
Ott az autó: négy kereke a levegőben, mintha egy kutya a hasát akarná megvakargatni. Egy krizantém: keljfeljancsi, vékony szára az égbe mered, ahogy a fején egyensúlyozza magát. Egy gyorsvonat, amint füstcsóváján tovarobog.
A Belvárosi Plébániatemplom a két tornyán levő két kereszten levő két villámhárító hegyével érinti csak a földet. És amott egy tábla a kocsma ablakában:
Bent egy dülöngélő vendég – fejjel aláfelé – elhozza sörét a söntésből. A sorrend: lent a hab, rajta a sör, fent a pohár talpa. Egy csöpp nem sok, de annyi se csordul ki.
Tél van? Hát persze! Hiszen felfelé szállingóznak a hópelyhek, és az égbolt jégtükrén lóbálózva iringálnak a korcsolyázó párok. Nem könnyű sport!
Keressünk most már vidámabb látványt. Ímhol egy temetés! Fölhulló hópelyhek közt, fölcsöpögő könnyek fátyolán át végignézhetjük, amint a sírásók két vastag kötélen fölbocsátják a koporsót. A munkatársak, ismerősök, közeli s távoli rokonok, továbbá az özvegy meg a három árva göröngyöt ragadnak, s elkezdik a koporsót hajigálni. Jusson eszünkbe az a szívettépő hang, amikor a sírgödörbe ledobált rögök megdobbannak és szétomlanak. Az özvegy sír, jajonganak az árvák… Milyen más érzés fölfelé hajigálni! A koporsót eltalálni mennyivel nehezebb! Először is jó göröngyökre van szükség, mert a porhanyósabbja félúton szétesik. Van hát kapkodás, lótás-futás, taszigálódás a kemény rögökért. És hiába a jó göröngy; a rosszul célzott rög visszahull, és ha eltalál valakit – pláne, ha egy gazdag, előkelő rokont -, kezdődik a vihorászás, a káröröm egészséges kuncogása. De ha minden stimmel – kemény a rög, pontos a célzás, s telibe találja a deszkakoporsót -, megtapsolják a dobót, derűs lélekkel térnek haza, és sokáig emlegetik a nagy telitalálatot, a kedves halottat és ezt a mókás, pompásan sikerült szertartást, melyben nyoma sem volt a képmutatásnak, a tettetett gyásznak, a hazudott részvétnyilvánításnak.
Kérem, szíveskedjenek kiegyenesedni. Amint látják: a világ talpra állt, önök pedig emelt fővel, keserű könnyekkel sirathatják kedves halottaikat.”
(Örkénypista)
Vélemény, hozzászólás?