Ha nem látták volna, elmesélem, amikor az Agymenőkben Wolowitz űrhajós volt, s visszatérvén az anyaföldre önmagát csak ekként tudta meghatározni és értelmezni. Miután szüpögve és sírdogálva, először hangosabban majd egyre halkabban mondogatta, én űrhajós vagyok, és aztán elhalt az önazonosság bizonygatása, azt is elmesélte a kedves feleségének (Bernadett), hogy ha ez a tudat (űrhajós) nincsen neki, akkor semmilye sincs, és az énje föloldódik a nagybüdös semmiben.
Vannak ilyesmi kényszerek, hogy az ember hogyan látja magát. Az éntudat kialakulása egyben kiemelkedés a nagy, közös sötétségből, mert itt azt is meg kell jegyeznünk, például az irodalomban milyen mérföldkő volt Endéhuanna, a költőnő megjelenése (Kr. e. 2200 körül), aki verseiben először határozta meg önmagát egyéniségként, mint aki az arctalan tömegtől különbözik. De ugyanígy említhetnénk a csecsemőt is, akinek idő kell ahhoz, hogy rájöjjön, a tükörben ő látszik, illetve, hogy az ujj, amit szopogat a sajátja és nem másé.
Lényeges állomások ezek, amelyek előre vezetnek, de van, aki ezen az úton visszafelé halad. Ilyen doktorminiszter urunk is, név szerint Orbán Viktor, aki arctalan tömeg lenni nem tud, hanem legszívesebben a világ uraként, esetleg annak teremtőjeként értelmezi önmagát. Ezt látja a tükörben, ha belenéz, és nem azt, amit mi, amikor őt nézzük, de még nem tapasztaltuk tőle, hogy a külvilág felé is ki kelljen jelentenie, ki is ő, mert különben megállana a világ folyása, vagy az égről lehullanának a csillagok. A váratlanságok veszélyesek.
Ilyen helyzetek azok, amikor nem papírból kell mesélnie őkegyelmességének, hanem rögtönözni a választ olyan egészen egyszerű kérdésekre, miért lop, miért a mi pénzünkön röpköd, és más hasonló cuki kurvaságok. Ezekre szokott jönni a lehengerlő válasz, amelyről, illetve amelyekről azt gondoltuk eddig, hogy a gonoszság bizonyítékai, de alaposabban belegondolva egy gőzölgő elme párolgásai csupán. Ilyenek, mint ismeretes: boldog karácsonyt, nőügyekkel nem foglalkozom, vagy pedig a napszaknak megfelelő köszöntés.
Mondjuk jó reggelt, és a hozzá kapcsolódó bamba pofa. Ebben a kis csokorban történt előrelépés legutóbb, amikor valami isteni szerencse folytán idegen kezekben (értsd, nem a házisajtó) lévő mikrofon került doktorminiszter urunk szőrcsimbókos orra alá olyan zavarokat okozva, hogy mint kitetszik, érdemesnek mutatkozik megénekelni és értelmezni. Belehelyezve mintegy a szitkom, és az ókori akkád birodalom világába magunkat és doktorminiszter urunkat is, hogy végül ott álljon előttünk teljes valójában, majdnem csupaszon.
Ez utóbbit nem kötelező elképzelni. Viszont, hogy Wolowitz űrhajós keservei eszünkbe jutottak, az egyáltalán nem véletlen. Bár Móricz meséje – A török és a tehenek – is helytálló és érvényes volna, mert ahogyan abban mondja a főhős a teheneknek: én vagyok a Mehemed, nagyjából így válaszolt doktorminiszter urunk a mikrofonba, amikor meglepték őt, kérdésekkel zaklatták teljesen ismeretlen újságírók, ami helyzetre ő nincsen fölkészülve egyáltalán. Ezúttal szinte bemutatkozva mondta ezt: „Én a miniszterelnök vagyok, kormányzati ügyekkel foglalkozom”.
Tudjuk, aranyom, és érezzük is, nekünk ezt elmesélni nem kell. Ez az alapállapot, és ebből fakad aztán, hogy másként – a menekülésen kívül persze – ezt a megnyilatkozást értelmezni nem tudjuk, mint ahogyan föntebb bevezettük az örök kérdés (ki vagyok én) vizsgálatával, amely, mint kitetszik, amennyire filozófiai dilemma, annyira gyermeki öntudatlan rácsodálkozás. Hogy szinte olybá tűnik, nem a mikrofonnak mondta doktorminiszter urunk, amit mondott, hanem önmagát erősítette meg: én miniszterelnök vagyok a’la Wolowitz meg az űrhajó.
Ez már szánalmas egyébként, de azzal a toldással, hogy ugyanakkor szánakozást belőlünk ki nem vált, mert a megvetés elnyomja ezt a megengedő-sajnálkozót. Ugyanakkor az mutatkozik meg leginkább, hogy ennek az organizmusnak ezen kívül alig is van valamilye, és ez magyarázza a mérhetetlen hatalomvágyat is. Egy kupacba rakva így ezt az egészet, elnézve az őszülő üstököt (nem tisztességben), ami egy élet befejezettségét sugallja, de összefoglalva csak ennyi jut: én miniszterelnök vagyok, rávághatnánk: tudjuk, aranyom, itt a gyógyszer, vedd be szépen.
Fehéret, feketét és tarkát.
Meg ne fogd a farkát!
Pedoplakát. Készült a mindenféle marhák jóváhagyásával.
Oké, de mi volt a kérdés?
Hogy minek öltözik farsangkor?
A miniszterelnök – akinek ugye Giró-Szász szerint lebilincselő az intellektuális fölénye –, pont úgy nyilvánult meg, mint Dezsőke az óvodában, aki az első napon közli, hogy ő már mindjárt nagycsoportos lesz, és különben is, náluk otthon a kisolló is nagyobb, mint a boltban a sövényvágó.
A varangy kiégett, és már meg sem erőlteti magát, hogy valamiféle hihető magyarázattal előálljon azoknak, akiknek állítólag a hatalmát köszönheti, és akik nap mint nap azért güriznek, hogy lottónyertesként szórhassa a befizetett adójukat. Az egésszel csak az a probléma, hogy nem ezért fizetünk adót, és a lottónyereménnyel ellentétben elszámolással tartozik a g.ci a magyar adófizetők felé. Ha tetszik neki, ha nem. Ha meg nem tetszik, el lehet húzni a hatalomból, aztán a független bíróság előtt a vádakra „poénkodni”. Kíváncsi leszek, a bíró mekkorákat fog röhögni az izzadtságszagú „poénjain”. :/
P.S.: Bíró helyett bitót írtam először. De javítottam, ne szaladjunk ennyire előre. Az ilyeneknek a börtön a rosszabb büntetés, amiből pár év múlva úgyis zártosztály lesz. Azért övet cipőfűzőt nem vennék el tőle. :/
Ember, most jövök a vő uram Michelin-csillagos étterméből! Ahol kormányzati ügyekkel foglalkoztunk Tónival.
Na, már csak 1-et kell aludni, hogy kiderüljön, az orbánék lefizetik-e a juditúr exférjét, és nyilvánosságra kerül-e a bizonyíték? Vagy már nem félnek „ezek” semmitől… :/