Orbán zaklatott szíve

Az az érdekes helyzet állott elő, hogy bár szinte az összes „ellenzéki” sajtó kívül rekedt az Orbán beszédről, mert nem engedték be őket helyszűkére hivatkozva, mégis élő egyenesben, képpel, hanggal és a legtöbbször szöveggel tolmácsolták, közvetítették a nagy eseményt. Ahelyett, hogy bojkottálták volna. Így hát tegnap délután három körül, amikor Cipolla színpadra lépett, az egész magyar nyomorult média ezzel volt tele, mintha akkor és ott megállt volna az idő, és minden a színpad körül forogna akárha roggyant ringlispíl.

Az érdeklődés persze pöttyet érthető, mert arra (is) kíváncsi volt az ember, milyen állapotban van a vezér, sikerült-e őt a nagy csapások után összedrótozni, mert tudvalévő, hogy hajlamos szétesni. Továbbá azért azt sem ártott megtudni, hogyan mászik ki abból a váratlanul mély gödörből, ahová a pártját, őt magát és mind az összes gondolat nélküli rajongót ez a mocskos kegyelmi ügy taszajtotta, ha egyáltalán. Egy kis látlelet volt ez az előadás arról, milyen mély a repedés a monolit hatalmi kockán, vagy csak épp karcolta ez az egész.

Itt kell hamut szórnom a saját fejemre, mert balga módon azt tételeztem két nappal ezelőtt, hogy egyetlenünk tombolni fog, ahogyan számos alkalommal már megtette, most viszont oka is lett volna rá. Ehelyett azt láttuk, mintha leszedálták volna, alig is fenyegette az Uniót és a mocskos baloldalt, mint minden bajok okozóját. Egy kis tapló szidalmazás belefért, amikor megtudtuk, „a távozó két asszonyban több méltóság van, mint a baloldal összes vezetőjében együttvéve” – ami nagyon jól hangzik, de tudnánk vele vitatkozni.

Csak minek. Amúgy is, voltaképp a hosszú beszéd első tíz percében lerendezte azt, ami miatt mindenki kíváncsi volt erre a huszonötödik monológra, mert ami utána következett autókról meg napelemekről, illetve arról az elejtett kudarc-beismerésről, miszerint az országnak 2024-ben a 2019-es szintre kellene visszakapaszkodnia, meg hát tényleg nagy a hiány és amúgy szarban vagyunk, már igazából senkit nem érdekelt a klakőrökön kívül. Mert nem termelési jelentést vártunk, hanem morális katzenjammert, ami viszont nem látszott megérkezni.

Ami nincs, azt nem lehet megmutatni. Éppen ezért volt egészen mókás – és pont Orbán szájából hallani ebben az első tíz percben -, miszerint „a kormányra vár a feladat, hogy az erkölcsi rendet helyreállítsa”. Ekkor nem nevettünk fel a cserepes szájunkkal, hanem inkább halkan felvonyítottunk, mint a kölyökfarkasok, és legalább akkora fájdalommal is. Mert belegondoltunk a kormány jeles tagjaiba, és nem bírtuk látni, ahogyan állítják helyre az erkölcsi rendet, ami viszont ezek szerint megbicsaklott. Ha volt egyáltalán.

Amúgy alig is fejezte be a kisívű beszédet Orbán atyuska, a mindig és mindenhol ott lapító elemzők már értelmezték, mit is akart mondani a költő. Arra jutottak, milyen mesteri, hogy nem jelentette be vicsorítva, kinek akarja most épp a torkát átharapni. Viszont a józanabbja szerint, akik azonban nem elemzők voltak, a nagyvezír egészen egyszerűen beszart, és az a szokatlan visszafogottság, amit előadott, nem egyéb, mint a félelem maga. Még ez is lehet, a legérdekesebb viszont az egészben, hogy a tételmondatot senki nem fedezte fel.

Pedig elhangzott. És nem is volt ez egyéb, mint egy vallomás, a bűnösség beismerése, és az afelett érzett öröm, hogy a két asszony – akiknek egyébként a nevét egyszer sem ejtette ki – lemondásával nem egyebet tett, mint az ő (mármint Orbán) seggét mentette meg. Pátoszos szövegnek készült, csak a költő nem gondolta át alaposan, mit is akar mondani, aztán így sikerült: „Elnökasszony lemondását zaklatott szívvel megköszönöm”. Kérem, hogy pihenjünk itt meg egy kicsit, és alaposan gondoljuk át a hallottakat. Köszönöm.

Nos, mire jutottunk vajon? A magam részéről az az iránt érzett hálát olvasom ki ebből, hogy Novák elvitte a balhét, és a sár nem lepte be magát a nagyvezért is. A mondat helyesen a lemondás zaklatott szívű elfogadása lett volna, hogy ehelyett megköszönte, az mindent elmond. Olyat is, amit a monologizáló igazából nem is akart, de ne legyünk telhetetlenek. Nem lehet egyszerre visszafogott és összeszedett is, más szóval nyugodt és okos, amikor ezek közül egyik sem a sajátja, de most így hozta a félelem. Meg a reszketés.

Bizonyára hiányolják a körítésről szóló beszámolót, a kordonkat, torlaszoló buszokat, hogy hány csótány és mennyi seggnyaló jelent meg, de ez voltaképp az ilyen alkalmakkor már mindig ugyanaz. Mintha egy kimerevített filmjelenetet néznénk, miközben ennek ellenére az idő könyörtelenül telik. És ekkor jövünk rá, milyen régóta hallgatjuk ugyanazokat a sületlenségeket, hogy voltaképp mintha nem változna semmi, csak a szónok lesz egyre szétfolyóbb, és most nem csak elsősorban a nadrágja méretére gondolunk. Hanem kompletten az egész manusra.