Orbán zaklatott szíve

Az az érdekes helyzet állott elő, hogy bár szinte az összes „ellenzéki” sajtó kívül rekedt az Orbán beszédről, mert nem engedték be őket helyszűkére hivatkozva, mégis élő egyenesben, képpel, hanggal és a legtöbbször szöveggel tolmácsolták, közvetítették a nagy eseményt. Ahelyett, hogy bojkottálták volna. Így hát tegnap délután három körül, amikor Cipolla színpadra lépett, az egész magyar nyomorult média ezzel volt tele, mintha akkor és ott megállt volna az idő, és minden a színpad körül forogna akárha roggyant ringlispíl.

Az érdeklődés persze pöttyet érthető, mert arra (is) kíváncsi volt az ember, milyen állapotban van a vezér, sikerült-e őt a nagy csapások után összedrótozni, mert tudvalévő, hogy hajlamos szétesni. Továbbá azért azt sem ártott megtudni, hogyan mászik ki abból a váratlanul mély gödörből, ahová a pártját, őt magát és mind az összes gondolat nélküli rajongót ez a mocskos kegyelmi ügy taszajtotta, ha egyáltalán. Egy kis látlelet volt ez az előadás arról, milyen mély a repedés a monolit hatalmi kockán, vagy csak épp karcolta ez az egész.

Itt kell hamut szórnom a saját fejemre, mert balga módon azt tételeztem két nappal ezelőtt, hogy egyetlenünk tombolni fog, ahogyan számos alkalommal már megtette, most viszont oka is lett volna rá. Ehelyett azt láttuk, mintha leszedálták volna, alig is fenyegette az Uniót és a mocskos baloldalt, mint minden bajok okozóját. Egy kis tapló szidalmazás belefért, amikor megtudtuk, „a távozó két asszonyban több méltóság van, mint a baloldal összes vezetőjében együttvéve” – ami nagyon jól hangzik, de tudnánk vele vitatkozni.

Csak minek. Amúgy is, voltaképp a hosszú beszéd első tíz percében lerendezte azt, ami miatt mindenki kíváncsi volt erre a huszonötödik monológra, mert ami utána következett autókról meg napelemekről, illetve arról az elejtett kudarc-beismerésről, miszerint az országnak 2024-ben a 2019-es szintre kellene visszakapaszkodnia, meg hát tényleg nagy a hiány és amúgy szarban vagyunk, már igazából senkit nem érdekelt a klakőrökön kívül. Mert nem termelési jelentést vártunk, hanem morális katzenjammert, ami viszont nem látszott megérkezni.

Ami nincs, azt nem lehet megmutatni. Éppen ezért volt egészen mókás – és pont Orbán szájából hallani ebben az első tíz percben -, miszerint „a kormányra vár a feladat, hogy az erkölcsi rendet helyreállítsa”. Ekkor nem nevettünk fel a cserepes szájunkkal, hanem inkább halkan felvonyítottunk, mint a kölyökfarkasok, és legalább akkora fájdalommal is. Mert belegondoltunk a kormány jeles tagjaiba, és nem bírtuk látni, ahogyan állítják helyre az erkölcsi rendet, ami viszont ezek szerint megbicsaklott. Ha volt egyáltalán.

Amúgy alig is fejezte be a kisívű beszédet Orbán atyuska, a mindig és mindenhol ott lapító elemzők már értelmezték, mit is akart mondani a költő. Arra jutottak, milyen mesteri, hogy nem jelentette be vicsorítva, kinek akarja most épp a torkát átharapni. Viszont a józanabbja szerint, akik azonban nem elemzők voltak, a nagyvezír egészen egyszerűen beszart, és az a szokatlan visszafogottság, amit előadott, nem egyéb, mint a félelem maga. Még ez is lehet, a legérdekesebb viszont az egészben, hogy a tételmondatot senki nem fedezte fel.

Pedig elhangzott. És nem is volt ez egyéb, mint egy vallomás, a bűnösség beismerése, és az afelett érzett öröm, hogy a két asszony – akiknek egyébként a nevét egyszer sem ejtette ki – lemondásával nem egyebet tett, mint az ő (mármint Orbán) seggét mentette meg. Pátoszos szövegnek készült, csak a költő nem gondolta át alaposan, mit is akar mondani, aztán így sikerült: „Elnökasszony lemondását zaklatott szívvel megköszönöm”. Kérem, hogy pihenjünk itt meg egy kicsit, és alaposan gondoljuk át a hallottakat. Köszönöm.

Nos, mire jutottunk vajon? A magam részéről az az iránt érzett hálát olvasom ki ebből, hogy Novák elvitte a balhét, és a sár nem lepte be magát a nagyvezért is. A mondat helyesen a lemondás zaklatott szívű elfogadása lett volna, hogy ehelyett megköszönte, az mindent elmond. Olyat is, amit a monologizáló igazából nem is akart, de ne legyünk telhetetlenek. Nem lehet egyszerre visszafogott és összeszedett is, más szóval nyugodt és okos, amikor ezek közül egyik sem a sajátja, de most így hozta a félelem. Meg a reszketés.

Bizonyára hiányolják a körítésről szóló beszámolót, a kordonkat, torlaszoló buszokat, hogy hány csótány és mennyi seggnyaló jelent meg, de ez voltaképp az ilyen alkalmakkor már mindig ugyanaz. Mintha egy kimerevített filmjelenetet néznénk, miközben ennek ellenére az idő könyörtelenül telik. És ekkor jövünk rá, milyen régóta hallgatjuk ugyanazokat a sületlenségeket, hogy voltaképp mintha nem változna semmi, csak a szónok lesz egyre szétfolyóbb, és most nem csak elsősorban a nadrágja méretére gondolunk. Hanem kompletten az egész manusra.

Névjegy

Szombathelyi újságíró.

Posted in Egyéb
6 hozzászólás “Orbán zaklatott szíve
  1. Coolman szerint:

    Kedves Kázmér!
    Eme írását „zaklatott szívvel megköszönöm”. 🙂

  2. polyvitaplex szerint:

    Nem néztem a beszédet, és direkt nem olvastam el az erről írt cikkeket. Gondolom, mégsem mondott le, azt biztosan vastag betűkkel adták volna hírül. Folytatja a kormányzást, ami azzal jár, hogy nemsokára valamilyen pozitív, népszerű dologgal kell előállnia, hogy visszaszerezze a bizalmat, például 400 forint alá viszi a benzint, vagy a Duna World megismétli az évértékelőt, azok kedvéért, akik tegnap elmulasztották.

    • kovacs_ugynok szerint:

      Pedig a pezsgőt már bekészítettem. 🙁

      Ez egy szar alak, nincs rá hatással minek is tartják mások.

    • Ultron szerint:

      Ilyenkor szokott megvenni 1-2 meccset valami isztánnal a falábú milliomos brigádjának. Pár gól, trikolor sálas FB poszt, és a sok barom mimagyar azonnal elfelejt mindent.

  3. Tom Sawyer szerint:

    Kedves Rezeda !

    Nem néztem, nem hallgattam.
    Csak most amit Te írtál. Dee annélkül is tudjuk. A Fertő tóban ugyanúgy nem fogunk úszni, vitorlázni az idén sem, a munkahelyem (?) ugyanúgy a bankfőnök alapítványi maffiáé marad, mint ez az egész elk@rt ország …

    Tovább is van, mondjam még ???

  4. Tom Sawyer szerint:

    B@ssz@ meg, még a Fertőt is ellopták alólunk. Nem hiszem el. Ez kb. olyan, mint az oladi rét lenyúlása volt nálatok, csak sokkal nagyobb…. Gratulálok a Maffiának, mert nem hülyék, eccerűen aljas gazember csürhe az egész, a legutolsó kisnyilasig..

    És ha már itt tartunk, nem ők a hülyék…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

*

Ismerd meg Rezedát!

1961 sok mindenről nevezetes, például German Sz. Tyitov őrnagy a Vosztok–2 űrhajó fedélzetén 17-szer megkerülte a Földet, és megkezdődött a berlini fal építése is. Ez rögtön születésem után történt, amely esemény alkalmas volt arra, hogy anyám felhőtlen szombathelyi örömét ne örökítsék meg az annalesek.

Mindezek után a bölcsőde, óvoda és a Petőfi Sándor Utcai Úttörő Csapat (498-as számú) hármas egysége határozta meg tudatom alakulását egy kilométerkővel, amikor egy napon – tíz évesen - neki nem láttam a kosárlabdázás nemes időtöltésének, ami későbben forgatta föl teljesen az életemet.

A Nagy Lajos Gimnáziumban okozott ez nehéz pillanatokat Heigl osztályfőnök úrnak és nekem is, aki időm nagy részét mindenféle ifiválogatott edzőtáborokban töltöttem, és csak akkor jöttek rá, hogy nem vagyok tök hülye, amikor egy kósza irodalom órán hibátlanul mondtam el J. A. Ódáját, pedig nem is volt föladva. Azóta birkózom a szavakkal.

És ez okozta azt is, hogy nem a TF-re indultam tovább - pedig nagyon vártak -, hanem a szombathelyi BDTF magyar-népművelés szakára, kizárólag levelezőn a kosárlabda miatt. Ezt aztán, ahogyan az meg volt írva, igen fiatalon hagytam abba körmendi és soproni kitérők után, és jól volt így.

El tudtam menni ugyanis segédfűtőnek, e négy év alatt pedig szakmányban olvastam napi tizenkét órákat a munkahelyemen, amely időtöltés nélkül nem lennék az, aki. Persze ehhez kellett a drága Lőrinzy Huba tanár úr is a főiskolán. Ő nem csak irodalomtörténetet oktatott, hanem valami sokkal többet tett velem, nélküle most nem kellene ezeket a sorokat írnom, ebben biztos vagyok.

Egyre hosszabbnak tűnő életem során voltam műszaki rajzoló, újságos és leveles postás, gondnok és kultúrház igazgató, segédfűtő és tanár. Amióta a média világa beszippantott, mint valami fekete lyuk, oda-vissza szenvedtem már az egészet. Írtam és tördeltem napilapot, szerkesztettem, írtam heti és havi lapokat, voltam televízió-főszerkesztő és műsorvezető, sőt, hetilap igazgatója is.

Közel száz adást élt meg egy rádiós műsorom, dolgoztam internetes portálnak, és mégis itt vagyok.

Csak azt nem tudom, hol.

Archívum