A gyerekszoba, és annak hiánya

Vasárnap nagyjaink (Orbán, Szijjártó, kormány és a bátorak) ismét előálltak egy diplomáciai mesterhúzással, hogy öregbítsék a mimagyarok jó hírét, egyszersmind még mélyebbre ássák a pöcegödörbe a komplett országot. Usákos szenátori küldöttség érkezett ugyanis, hogy beszélgessenek kicsinyt a Neriát uraló galerivel (vagy maffia gusztus szerint) arról, mi az anyánk búbánatos valagának nem ratifikálják már a svédek NATO-csatlakozását, amivel – s itt a szenátorok szavaira hagyatkozunk – „A magyar kormány veszélyezteti a transzatlanti biztonságot”. És ez már nem tréfadolog.

Mindemellett nem is csak ez, hanem a bunkótempó. Mert hiába jöttek derűs jószándékkal a népek a nagy vízen túlról, Orbán, Szijjártó, a kormány meg a bátorak szóba nem álltak velük, egy teára meg nem hívták őket, pedig elpilledhettek a hosszú úton, elgémberedhetett a lábuk, ilyenek. Ebből a nem fogadásból, szóba nem állásból két dolgot vonhatunk le. Az egyik, hogy nagyon úgy néz ki, nem akarunk mi abba a klubba tartozni egyáltalán, amelynek amúgy egyfolytában az asztalára pisálunk, a másik pedig jellem vagy modorbéli folyomány. Összetett dolog ez, de, ha már külpolitikáról van szó, akkor Szijjártó maga.

Ez a tarajos emberünk nekünk (illetve és hát Orbán embere) már nagyon sokszor bizonyította, nem alkalmas erre a hivatalra. Nem véletlenül nevezik a népek őt kakadunak, aki permanensen rikácsol és veri az asztalt. Nem is hazudtolta meg önmagát, mert amikor ezek a szenátorok bejelentkeztek, hogy vizitálnának egyet a zsúpfedeles országban (vö.: Hungary), fröcsögő nyállal kérte ki magának azt is, hogy idejönnek (nem érdemes nyomásgyakorlással kísérletezniük, mert mi annyira szuterének nagyunk), illetve kiegészítette azzal, ha már megjönnek, láthatják a saját szemükkel, a liberális sajtó hazudik hazánkról.

Illetve róluk, ezt tegyük hozzá. Mert nem megengedhető az a hiba, amit a neristák folyamatosan elkövetnek, hogy jelesül Magyarország ők maguk volnának – ez a kényszerképzetük -, s amikor arról beszélnek, Orbán egy ganyé (és mind az összes játszótársa is), akkor nem a gémeskutas országról vélekednek így, hanem kizárólag annak urairól, akik viszont ők maguk. Régi történet ez már, de ebben a szenátoros kontextusban csak miheztartás végett érdekes, mert az igazi sztori az, hogy amiként a kedves vezető van permanens menekülésben a nyilvánosság elől, most már az egész decens csapata is.

Mi, akik itt lakunk, megszokhattuk ezt már. Hogy ezek senkivel szóba nem állnak, de egy messziről jött emberrel (emberekkel) megtenni ezt, akik még csak nem is veszedelmes lipcsi újságírók, hanem egy – állítólag – szövetséges ország szenátorai, az nem csak maga a félelem, hanem magunk közt szólván modortalanság, és a gyerekszoba teljes hiányára vall. Viszont, hogy ezt is meglépték, az a nyüszítés maga, természetesen az ótvar taplóság mellett. S ha most az volna a vád ellenem, hogy mosdatlan a szájam, akkor kénytelen l ennék és leszek is másra mutogatni. Olyan emberre, aki velem ellentétben köztiszteletben áll, úgymond.

Róna Péterről lenne szó, akivel készült egy interjú a kegyelmi botrány után, s aki ebben az interjúban – sok egyéb magvas dolgok mellett – egy mondatban foglalta össze, hová jutott Orbán, a Fidesz és az ő közös kormányuk a kontrollálatlan hatalom tizennegyedik évében. Ezt mondta R. P.: „Tahó a kormány, nincs értelme beszélgetni vele”. Hát, igen, csak olybá tűnik, ez az információ nem jutott el időben az amerikai szenátorokhoz, akik idejöttek cseverészni, de nem tudták, hogy ezekkel nem lehet, de igazából nem is érdemes. Voltaképp ez a történet itt kerekdeddé vált, eljutott a tragikus véghez, amit mi csak később fogunk érezni.

Viszont ezen a ponton visszautalnánk Szijjártó előzetes hőbörgésére, miszerint ezek a szenátorok majd jól meglátják, nem igazak azok a vádak, amelyeket a lipsi sajtó róluk terjeszt, s azt kell mondanunk, hogy de, igen. Igazak is, és meg is látták, így mindamellett, hogy úgy cuzammen az egész ország sorsára vonatkozó káros következtetésekkel térhetnek haza, egyszersmind azzal a tapasztalattal is, hogy itt, Európa közepén, mint valami bűzös televény terül el ez a bizonytalan identitású ország, amely bőgatyás, zsíros bajuszú tahók kezében van. Mi több, ez a kéz karikás ustort és fokost lenget a vendégek felé. Elképesztő.